Guruló Hordó

Egy jó ötlet csak annyira jó, amennyire megvalósítható

2018.08.17. 14:23 Horváth Ágnes (Chief Economist)

Ha csökkenteni akarjuk a CO2 kibocsátást, megfelelő ösztönzőket kell teremtenünk. Ennek alapvetően két útja van, támogatjuk a kevésbé szennyező kibocsátást vagy büntetjük a szennyezést. Az állami támogatásokkal azonban jellemzően két probléma is van, egyrészt az adófizetők pénze véges és sok minden másra is kell, másrészt az állam nem feltétlenül a legjobb döntéseket hozza, amikor azt kell kitalálnia, hogy milyen technológiák lesznek a nyerők a jövőben. A közgazdasági elmélet ezért alapvetően a második utat preferálja, pedig a karbon árazás csúfosan megbukott ezidáig a gyakorlatban.

 

Képtalálat a következőre: „carbon pricing”

 

Bár már az 1980-as évektől vannak ún. karbon adók vagy CO2 kvóták a világban, az energiamixben nem történtek jelentős átrendeződések, sőt a CO2 kibocsátást sem sikerült csökkenteni. Három év stagnáló CO2 kibocsátás után 2017-ben újra nőtt a kibocsátás, nem is kevéssel. Ezúttal nemcsak a fejlődő országok voltak a hunyók, hanem az EU is jelentős mértékben hozzájárult a maga 50 tCO2e kibocsátás-növekményével ahhoz, hogy újra borúlátóbban lássuk az esélyeinket a globális felmelegedés elleni harcban. Sovány vigasz, hogy éppen a párizsi egyezményből kilépett Egyesült Államoknak sikerült tavaly érdemben csökkentenie CO2 kibocsátását.

 

Forrás: IEA (2018)

 

Pedig a karbon árazás (carbon pricing) nagyon egyszerű alapelveken nyugszik és további előnye, hogy akár még korlátozott intellektussal rendelkező politikusoknak is viszonylag rövid idő alatt el lehet magyarázni, akik kulcsfontosságú gazdaságpolitikai döntéshozók ebben a folyamatban. A karbon árazás lényege ugyanis az, hogy a CO2 kibocsátás forrását azonosítva, a szennyezőt kell büntetni. A CO2 kibocsátás megadóztatásával megnöveljük a szennyező költségeit, aki ezidáig nem vette figyelembe, hogy tevékenységének negatív hatása van a társadalom egészére, ezután pedig eldöntheti, hogy alacsonyabb kibocsátású technológiába ruház be (és nem fizet büntetést) vagy folytatja ugyanúgy, de kifizeti a ráeső társadalmi költséget.

A negatív externáliák megadóztatása nem újkeletű ötlet, már 1920-ban felvetette Arthur C. Pigou és alkalmazzák is számos területen a gyakorlatban. Ahogy azonban a közgazdasági megoldások többsége esetében, az alkalmazás sikeressége nagyon sok egyéb tényezőtől is függ. Mi most annak próbálunk utánajárni, hogy a környezetszennyezést miért nem veti vissza a karbon árazás. Mint látni fogjuk, a stilizált tények két fő problémára mutatnak rá, egyrészt alacsony a globális CO2 kibocsátás karbon árazással való lefedettsége, másrészt pedig ahol van karbon árazás, ott nem elég magasak az árak ahhoz, hogy megteremtsék a fenti elméleti ösztönzőket.

2018. áprilisában a világ 45 országában és 25 államban/megyében/városban volt valamilyen formában ún. karbon árazás (carbon pricing). Ez azonban csak a globális CO2 kibocsátás kb. 15%-át fedte le. Legyünk nagyvonalúak, ha a legújabb kínai terveket is figyelembe vesszük, ez a hányad 2019-2020-ra akár 20%-ra is nőhet.

 

 

Az árak tekintetében elég nagy a szórás. Ukrajnában egy dollárt kell fizetni minden CO2-ekvivalens tonna után, Svédországban viszont 139 dollárt. Ennél azonban többet is tudunk mondani, ugyanis a 15% globális kibocsátás 3/4-e esetében 10 dollár alatt van a tCO2e ár. Tavaly jelent meg egy független szakértői jelentés, amely szerint ahhoz, hogy a karbon árak betöltsék tankönyvi szerepüket és a párizsi egyezmény célkitűzései reálisak legyenek, 2020-ra 40-80 dollárra, 2030-ra pedig 50-100 dollárra kellene emelkedniük. Ehhez képest mindössze 4 olyan ország van a világon, ahol ez az ár jelenleg 40 dollár felett van: Finnország, Liechtenstein, Svédország és Svájc. Ezeknek az országoknak közös jellemzőjük a magas egy főre jutó jövedelem, a környezetvédelem évtizedek óta a kultúra része, ráadásul az áramtermelésük már eleve átlag feletti mértékben zöld. Legyünk őszinték, kevésbé nem is hasonlíthatnának a klímaváltozás jelentős részéért felelős fejlődő országokhoz, mint Kína, India vagy akár az afrikai kontinens. De ezt látjuk az országon belüli kisebb térségek esetén is. Az Egyesült Államokban Kalifornia, Maine, New York és Vermont államok alkalmaznak valamilyen karbon árazást, és ezek az államok pont a megújulókból (nap-, szél- vagy vízenergia) átlagnál sokkal jobban ellátott államok, tehát egy effektív karbon ár nem érinti annyira érzékenyen a gazdasági szereplőket. 

Tehát azok a térségek, ahol effektív lehet a karbon árazás, úgy tűnik, elég speciális helyzetben vannaka világátlaghoz képest. De ez mégsem magyarázza, hogy miért ennyire alacsonyak a karbon árak a világban. Mint oly sokszor, megint szerepe van annak is, hogy a kormányzat, az intézményrendszer mennyire hatékony. Klenert-Hepburn (2018) arra jutott, hogy a döntéshozók jellemzően meghajolnak az ipari érdekek alatt és mire az alkalmazásra kerül a sor, a határértékek és árak felpuhulnak vagy egy sor kivétellel egészülnek ki. Az alábbi ábrán azt látjuk, hogy a különböző szintű karbonárak milyen kapcsolatban vannak a politikai bizalom- és a korrupciós indexekkel. Jól látható, hogy a karbonárak alapvetően csak ott magasak, ahol magas a bizalom a politikusok iránt és ahol alacsony a korrupció a polgárok szerint.

 

 Forrás: Klenert-Hupburn (2018) 

 

A konklúzió nem az, hogy felejtsük el a karbon árazást, sőt. Először is vannak sikeres példák. Bár a világ legmagasabb karbonárainak köszönhetően, de míg a svéd GDP 60%-ot nőtt a karbonárak bevezetése óta, addig a szén-dioxid kibocsátás bizony csökkent Svédországban! Az EU tavaly úgy döntött, hogy megszünteti a túlkínálatot az európai szén-dioxid kvóták piacán és már az ígéret komolysága azt eredményezte, hogy egy szűk év alatt a kvótaárak több, mint megháromszorozódtak 5 euró tCO2e-ről 18 euróra! Másrészt azt gondolom, hogy a Norvégiánál szegényebb országokban nem fenntartható az állami támogatásokra alapozott kibocsátáscsökkentés, mert a költségvetések egyszerűen nem bírják el.

Az üzenet inkább az, hogy bármilyen egyszerűnek és elegánsnak tűnik a megoldás, amire szükségünk van, a megvalósítást is meg kell tervezni, el kell adni. Van olyan ország, ahol az is segített, hogy karbonár helyett CO2-díjnak hívták a kivetett adót. De növelte a társadalmi elfogadottságot az is, ha a bevételek egy részét visszaforgatták, nemcsak a cégek zöld beruházásainak támogatására, hanem az állampolgárok is részesedtek közvetlenül belőle. Márpedig széleskörű társadalmi igény kell és hatékony kontroll, ha azt akarjuk, hogy el is érje a tankönyvi célját a karbon árazás, ne csak megnyugtassa a lelkiismeretünket, hogy mi megtesszük, amit lehet…

 

 

 

 

CO2 EU ETS carbon pricing karbon árazás

A bejegyzés trackback címe:

https://gurulohordo.blog.hu/api/trackback/id/tr2914186891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hozzászólás:

Magunkról

Energiáról, gazdaságról és minden egyébről.

 

A posztok szerzői a MOL-csoport dolgozói, írásaik a magánvéleményüket és nem feltétlenül a MOL-csoport hivatalos álláspontját képviselik.

Email-címünk: gurulohordo[kukac]gmail.com

 

Katt ide friss és ropogós guruló linkekért

 

Hírlevél

Our English blog has moved!

United-Kingdom-flag-24.png Visit Barrelperday.com!

 

Portfólió

Portfolio Blogger