Május végén esedékes a világ vezető gazdasági hatalmainak szokásos találkozója, amelynek idén klímapolitikai relevanciája is adódik. Az amerikai kabinet várhatóan már határozott döntéssel fog a csúcstalálkozóra érkezni: elhagyják a párizsi egyezményt vagy maradnak a megállapodásban. Az USA pozíciójának megértéséhez érdemes tisztában lenni a párizsi egyezmény tartalmával, annak jelentőségével, és az USA szerepével a globális klímapolitikában.

A 2015-ben elfogadott párizsi egyezmény mérföldkőnek számít a globális felmelegedés kockázatainak csökkentését célzó nemzetközi egyezmények között. A megállapodás tárgyalásában a világ szinte összes országa részt vett (197-en) vállalva, hogy az évszázad végére közös erővel 2 °C-ban maximálják a bolygó éghajlatának felmelegedését. A párizsi egyezményre inkább érdemes diplomáciai sikerként és ösztönző keretként gondolni, semmint úgy tekinteni rá, mintha a globális felmelegedés okozta problémák megoldásának receptje lenne.

Az elmúlt 150 évben a Föld átlaghőmérséklete az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez képest körülbelül 1°C-ot emelkedett. A klímakutatók szerint a 2°C- vagy annál magasabb hőmérsékletváltozás már globális katasztrófákhoz vezethet: a tenger szintjének emelkedése, szélsőséges időjárás, amely a növekvő népesség ellátását nehezíti, fajok eltűnése stb. A várható felmelegedés mértékét és a következményeit egyaránt nehéz megbecsülni. A különböző becslések minimum további 1, maximum 4,5°C-os felmelegedéssel számolnak, ugyanakkor ezt erősen befolyásolja az emberi tevékenység, azaz hogy mennyi üvegházhatású gázt bocsátunk a levegőbe.

2017 áprilisáig 195 ország írta alá az egyezményt, közülük 144-en már ratifikálták is azt, amely bőven elég volt arra, hogy a megállapodás életbe lépjen. 2014 óta 165 ország készítette el a saját klímapolitikájára vonatkozó jelentését: a jelentések célja, hogy minden ország saját politikai és technológiai helyzetét mérlegelve felmérje, hogyan tud hozzájárulni a felmelegedés kordában tartásához. Az Egyesült Államok például ígéretet tett arra, hogy 2025-re az üvegház hatású gázok kibocsátását 26 százalékkal mérsékli a 2005-ös szinthez képest, míg az Európai Unió 40 százalékot vállalt 2030-ra az 1990-es szinthez képest. Az egyezmény különlegessége még, hogy a fejlődő országok is vállalásokat tettek: a legnagyobb károsanyag-kibocsátók közül Kína például megígérte, hogy a kibocsátása 2030-tól nem növekszik tovább, és hogy addigra a nem fosszilis üzemanyagok részesedése az elsődleges energiafogyasztásban 20 százalékra növekszik.

Ugyanakkor két dolgot mindenképp érdemes megjegyezni: egyrészt, még ha az összes ország be is tartja minden ígéretét, az évszázad végére akkor is 3°C-os felmelegedéssel kell számolnunk az 1800-as évek átlaghőmérsékletéhez képest. Másrészt, a párizsi egyezmény nem szankcionálja a vállalásoktól való eltérést. A párizsi egyezmény célja egy olyan struktúra felépítése, amely transzparens, illetve segíti és ösztönzi az országokat a vállalásaik betartására, sőt folyamatos felülvizsgálatára és szigorítására. Ezért vállalták például az aláírók, hogy 5 évente tárgyalóasztalhoz ülnek a klímapolitika témájában vagy, hogy a szegényebb országok károsanyag-kibocsátását mérsékelve egy közös alapot hoznak létre ahhoz, hogy ösztönözzék őket arra, hogy megújulókba fektessenek még akkor is, ha létezik számukra olcsóbb alternatíva.

Az USA szerepe a párizsi egyezményben

Az Egyesült Államok 2016 őszén ratifikálta a párizsi egyezményt, ezzel jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy néhány héttel később az egyezmény hivatalosan is életbe lépjen. Obama elnökről köztudott klímabarát hozzáállása, és még az elnökválasztást megelőzően fontos lépéseket tett az USA klímapolitikájának hosszú távú meghatározása érdekében. Ennek volt része például a párizsi egyezmény ratifikálása, illetve a Clean Power Plan elfogadása is.

Obama klímapolitikája már az elnökválasztási kampány során is súlyos fenyegetésnek volt kitéve Donald Trump részéről. Trump a globális felmelegedés létét is tagadja, és hangsúlyozza, hogy a klímabarát intézkedések súlyos károkat okozhatnak az amerikai gazdaságnak. Ennélfogva kampányának egyik sarkalatos ígérete volt, hogy amint elfoglalja az elnöki posztot, visszavonja Obama intézkedéseit, és kilép a párizsi egyezményből.

Trumpnak most már megvan a lehetősége arra, hogy kilépjen a párizsi egyezményből, és a döntést várhatóan rövidesen meg is fogja hozni. Ugyanakkor még a klímavédelem által leginkább „fenyegetett” iparági szereplők is arról próbálják meggyőzni az elnököt, hogy maradjon az egyezményben. Erre több oka is lehet. A párizsi egyezmény egy útmutatás, az ígéretektől való eltérés nincs szankcionálva, azaz nincs költsége az egyezményben maradásnak. Az igazság az, hogy Trump néhány intézkedésével már most súlyos akadályokat görgetett a klímavédelem útjába, amelyek alapján egyre valószínűtlenebbé válik, hogy az USA betartja a párizsi egyezmény kapcsán vállalt ígéreteit. Továbbá az USA az egyezmény része maradhat akár úgy is, hogy felülvizsgálja az Obama által vállalt ígéreteket. A klímavédelmet tehát anélkül is tudja mellőzni, hogy közben komolyan rontaná az USA diplomáciai megítélését világszerte.

Ha Trump mégis úgy dönt, hogy elhagyja az egyezményt, annak következményeiről csak spekulálni lehet: meglehet, hogy a többi ország még elkötelezettebbé válik a bolygó védelmében, ugyanakkor az is egy lehetséges opció, hogy fellazul a már amúgy is laza diplomáciai rendszer, ha a történelem legnagyobb károsanyag-kibocsátója nem foglalkozik a klímavédelmi kérdéssel. Továbbá az is egy lehetőség, hogy az egyezményben maradó országok más, az USA számára fontos geopolitikai kérdésekben hátráltatják majd az Egyesült Államokat, ezáltal büntetve a kilépést. Mexikó még egy karbon-adó bevezetését is meglengette.

Trump választási ígéreteinek betartása egyre komolyabb akadályokba ütközik, emiatt belpolitikai jelentőséget is nyer a párizsi egyezményhez való hozzáállása. Ugyanakkor a költségeket mérlegelve még Trump környezetének legszélsőségesebb tanácsadói is önmérsékletre szólították fel az elnököt. Bízzunk a legjobbakban.