A közel-keleti országok egy része a magas egy főre jutó olajbevételéből növelte a jóléti kiadásokat, így úszva meg az arab tavaszt – legalábbis eddig. Viszont ahogy emelkedik a költségvetési egyensúly fenntartásához szükséges olajár és mindinkább kiéleződnek a geopolitikai feszültségek, még a nagyvonalú juttatásokkal sem lehet hosszú távon megvásárolni a társadalmi békét. Ugyanez igaz Oroszország esetében is, ahol az elkövetkező 3-4 év során elfogy majd az olajdollár puffer.

Mit tehet egy nem túl demokratikus közel-keleti ország vezetője, akit az arab tavasz nyomán utolér a változás szele és a társadalom növekvő elégedetlensége? Felveheti a harcot saját lakosságával szemben, de ez akár nemzetközi elszigetelődéshez is vezethet. Nincs több párizsi shopping túra?! Belegondolni is rémes! Vagy megpróbálhatja lefizetni a népességet jóléti kiadásnövelés, társadalmi transzferek, oktatási vagy egészségügyi reformok ígéreteivel – feltéve, ha megvan az ehhez szükséges pénzügyi fedezet. Végül akár dönthet úgy is, hogy átadja hivatalát, ami valószínűleg rezsimváltást is jelent – de melyik vezető gondolkodna egyáltalán ilyesmiben?

A lázongó tömegek csillapításának igénye jól illeszkedik a James Chowning Davies amerikai szociológus nevéhez fűződő „J-curve” („J-görbe”) elmélethez. Davies állítása szerint a forradalmak legtöbbször akkor törnek ki, amikor egy hosszabb gyarapodó időszaknak hirtelen vége szakad. Ugyan a közel-keleti gazdaságok túlnyomó része 2008 előtt sem nőtt rohamos (10% feletti) ütemben, a globális pénzügyi válság nyomán több ország is recesszióba esett. Ezzel egyidejűleg drámaian megnőttek az élelmiszerárak. Azokban az országokban, ahol az átlagos fogyasztót nem tudták magasabb társadalmi kiadásokkal kompenzálni, egyre inkább kiéleződtek a társadalmi feszültségek. És a történelem újra meg újra bebizonyítja, hogy a demokratikus deficit, a rossz kormányzás és a társadalmi-gazdasági nehézségek együttese nem éppen a stabilitás záloga…

Közel két évvel az arab tavasz kitörése után továbbra sem tisztul a kép a Közel-Keleten. Több országban is rezsimváltásra került sor, hol viszonylag békés úton (Tunézia, Egyiptom), hol katonai harcok révén (Líbia). Szíriában jelenleg még polgárháború dúl, de valószínűleg itt is egyfajta rezsimváltás fog bekövetkezni. Az, hogy az egyes országokban melyik forgatókönyv szerint alakulnak az események, számos tényező összhatásától függ (etnikai és vallási összetétel, az ellenzék ereje, nemzetközi nyomás, a hadsereg mérete és hatalma, regionális hatások, stb.), ám az egyik legérdekesebb szempont az olajbevételek hatása a közel-keleti országok politikai rendszereire.

Az olajbevételek gazdaság- és társadalompolitikai hatásai a Közel-Keleten országonként igen eltérőek. Ilyen tekintetben elsősorban nem is az abszolút számok, így a teljes szénhidrogénkészletek nagysága vagy a napi termelés szintje a meghatározó. Ehelyett érdemes külön figyelmet szentelni az egy főre eső olajbevételek nagyságának, mely döntő módon befolyásolja az arab tavasz kimenetelét is.

Az olajbevétel-létra

Forrás: saját számítások, CIA World Factbook

Megjegyzés: A számításokban egységesen hordónként 115 dolláros olajárat feltételeztünk.

A szerencsésebbek

Az 1. csoportba sorolt összes országról (Kuvait, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia) egyértelműen elmondható, hogy hatalmas olajkészletekkel rendelkeznek, nemzetközi összehasonlításban is rendkívül magas a kitermelés szintje, és gazdaságuk nagymértékben függ az olaj- és földgázbevételektől. Az arab tavasz idején ezek az országok voltak képesek arra, hogy az olajból származó pénzbevételek révén elkerüljék a forradalmakat és az ezzel járó politikai átalakulást. Példának okáért Szaúd-Arábia, ahol a kormányzati bevételek mintegy 80%-a származik a szénhidrogén-szektorból, 54%-kal emelte meg a kormányzati kiadások arányát 2008 óta – és még így is képesek elkerülni a költségvetési deficitet. A folyó költségvetési évre Szaúd-Arábia egy 180 milliárd dolláros költségvetési tervet fogadott el, melyben jelentősen magasabb összegeket irányzott elő a szociális és oktatási programokra, a jóléti csomagokra és az üzemanyagár-támogatásokra.

A magasabb kiadások azonban elkerülhetetlenül megemelik azt a hordónkénti olajárat, mely az adott ország költségvetési egyensúlyának fenntartásához szükséges (break-even olajár). Az elmúlt évek során a legtöbb közel-keleti országban megemelkedett a költségvetési egyensúlyhoz szükséges olajár. Így nagyszabású és költséges programjaik miatt ezek az országok még jobban ki lesznek szolgáltatva az ingadozó olajárak hatásainak.

A költségvetési egyensúlyhoz szükséges olajárak már régóta emelkednek

Forrás: a Nemzetközi Valutaalap “Middle East and Central Asia Regional Economic Outlook Update” c. jelentése, 2012 április

Viszont a lakosság megvesztegetése a nyugalom reményében hosszú távon sem jelent megoldást: folyamatosan javítani kell az életszínvonalon a társadalmi béke fenntartásának érdekében. És az olajárak nem fognak örökké emelkedni ennek fedezésére. Ez különösen komoly gond Szaúd-Arábiában, ahol a gyors népességnövekedés és a magas infláció már most kezdi lehúzni a gazdaság teljesítményét.

Ahol nincs menekvés

A 2. csoport országaiban az egy főre eső olajbevételek nem bizonyultak elég magasnak ahhoz, hogy fiskális expanzióval lehessen csitítani a kedélyeket. Az ő esetükben az arab tavasz többnyire kisebb-nagyobb zavargásokba torkollott, bár Líbia esete kivételnek számít e szabály alól. A líbiai események sokakat megleptek az olajban gazdag államokban, ugyanis mindenki abban a hitben élt, hogy a líbiai olajbevételek majd elegendőek lesznek a változások elkerüléséhez.

Végül tehát nem meglepő, hogy a 3. csoportbeli országokban, ahol regionális összehasonlításban a legalacsonyabbak az egy főre eső olajbevételek, véres felkelésekre került sor, és közel sodródtak a polgárháborúhoz. Ugyan a szíriai harcok végkimenetele továbbra is tisztázatlan, az elmúlt két évben már lezajlott a rezsimváltás Tunézia, Egyiptom és Jemen esetében.

Oroszországban is ketyeg az óra

A fentiekben leírt általános jelenségek nem csak a Közel-Keletre vonatkoznak – Oroszország ugyanezzel a problémával találja szemben magát. 2011-ben az orosz GDP-nek mintegy 10%-át tették ki az olaj- és földgázbevételek, így a Putyin- (és Medvegyev-) korszak gazdasági modelljének középpontjában a szénhidrogénkészletek értékesítésével finanszírozott magas kiadások álltak. Ez a pénzügyi nagyvonalúság tette lehetővé Putyin elnök számára az utóbbi hónapok tüntetéseinek túlélését, valamint hozzásegítette a tavaszi elnökválasztás megnyeréséhez is. Sőt, a kampány során számos légből kapott és felelőtlen ígéretet tett (pl. a közalkalmazottak béremelése, magasabb szociális juttatások, regionális fejlesztési alapok, nyugdíjemelés, a hadsereg modernizációja, stb.). Ugyan a folyó fizetési mérlegnek jót tettek a 2012-es magas olajárak, továbbra is ki van szolgáltatva az olajár szeszélyes ingadozásainak. Sőt, a petrodollár többlet már akár 2015-re eltűnhet, és az IMF előrejelzései szerint 2016 lenne az első olyan év, melyet deficittel zárna az orosz gazdaság. Mindeközben még a legoptimistább orosz költségvetési tervezet is csak lassú csökkenést remél a költségvetési egyensúlyhoz szükséges olajárakban: a jelenlegi hordónként 116 dolláros szintről csak 104 dollárra süllyedne 2015-re. Az olajbevételek elapadása pedig komoly – és feltételezhetően népszerűtlen – reformok bevezetésére kényszerítheti az orosz kormányt.

Összességében úgy tűnik, a magas egy főre jutó olajbevételek egyfajta mozgásteret nyújthatnak forrongások idején, de a növekvő olajár, mely a költségvetések egyensúlyban tartásához kell, másképp megfogalmazva a túlnyújtózkodó költségvetési politika és a felelőtlen kampányígéretek miatt hosszú távon nehéz elkerülni a felkeléseket. Ám az, hogy egy politikust döntéseinek hosszú távú racionalitása érdekli inkább, vagy pusztán a saját túlélése, már egy külön történet.