„Ingyensajt csak az egérfogóban van”. Kinek az érdeke, hogy a gázárakat átpolitizálja? Deák András György vendégposztja az ukrán-orosz „gázfrontról”.

Blogunkba időnként meghívunk külső szerzőket is. Az alábbi poszt Deák András György, a Magyar Külügyi Intézet külső munkatársának írása.

Ha még emlékszik valaki, a mostani kijevi tüntetések, az „Euromajdan” leegyszerűsítve azért törtek ki, mert Janukovics ukrán elnök először kihátrált az EU-val kötendő társulási egyezményből, majd kapott Moszkvától egy 15 milliárd USD-nyi kölcsönt és egy durván 30%-nyi engedményt a gáz árából. Már az előbbi is a piaci kamatlábak alatt történt, de az utóbbi végképp nehezen nevezhető a csődhelyzetben adott hagyományos „válságkezelő” segítségnek. Legalábbis a Nemzetközi Valutalap aligha adott volna ilyet bárkinek.

Összecsapások Kijevben. Kép: slate.com

Azonban az továbbra is eldöntendő kérdés, hogy vajon ki hoz áldozatot kiért. Tekinthető-e ez a „birodalomépítés árának”, amikor Moszkva lemond saját bevételeiről, csak hogy Ukrajnát magához láncolja? Vagy inkább fordítva, arról van szó, hogy ezért cserébe Oroszország szabadon turkálhat az ukrán „nemzeti ezüstben” és szerezhet számára kívánatos ipari eszközöket? Ahogy az ukrán ellenzék egyik vezetője, Arszenyij Jacenyjuk is megfogalmazta: „Ingyensajt csak az egérfogóban van”. Kinek az érdeke, hogy a gázárakat átpolitizálja?

A függőség ára

Valójában a posztszovjet térségben a gázárak bizonyos mérvű politikai jellege nem választás, hanem kényszer. Ezek az országok ugyanis aligha tudnák a jelenlegi fogyasztásuk mellett tartósan kifizetni az Európában jellemző árszinteket. Mint az a lenti ábrán is látható, a térség államai számára a gázimport makrogazdasági szinten jóval nagyobb próbatétel, mint akár nekünk, vagy Európa fejlettebb részének. Még úgy is, hogy 2011-ben mindhárom posztszovjet ország (Ukrajna, Belarusz, Moldova) alacsonyabb áron importált, mint a németek – pl. Belarusz több mint 30%-kal olcsóbban. Nem meglepő tehát, hogy a posztszovjet gázimportőrök, nem kis részben a magas gázimportnak köszönhetően, tetemes folyó fizetési mérleg hiányokat produkálnak: Moldova és Belarusz 2011-ben a GDP-jük 9-11%-a körül, az azóta hozzájuk felzárkózó Ukrajna is 6% felett.

Forrás: IEA, IMF, BAFA, saját gyűjtés és számítás

Természetesen nem szabad eltekintenünk attól, hogy ezek az országok „gázfüggők”, teljes energiafelhasználásukban a földgáz jóval nagyobb szerepet játszik, mint máshol. 2011-ben Belaruszban a teljes energiamérleg 57,61%-a, Moldovában 67,7%-a, a közhiedelemmel ellentétben azonban Ukrajnában csak 28,61%-a származott földgáz-importból (Magyarország – 24,56%). Azonban ha ettől a tényezőtől el is tekintünk és a fajlagos gázimport-költséget nézzük, az összkép csak mérsékelten változik. A posztszovjet országok közötti sorrend ugyan átalakul, de azok relatív helyzete és magas kiszolgáltatottsága ugyanaz marad.

A magyarázat viszonylag egyszerű: a posztszovjet országoknak sikerült végrehajtaniuk azt a bravúrt – amit jóval kisebb léptékben a volt-szocialista országoknak is – hogy egyszerre legyen relatíve magas az energiafelhasználásuk és alacsony GDP-jük. Előbbi a szovjet tervgazdaság öröksége, amikor nem számított az energia ára és a forrásbőség mellett törvényszerűen alacsony maradt az energiahatékonyság. Az ukrán és belarusz gazdaság alapvető termékei továbbra is a magas energiaigényű kohászatból, nehéziparból, műtrágyagyártásból kerülnek ki, a lakosság legjava rosszul szigetelt, ósdi fűtőművekkel ellátott lakótelepeken él.

Az elsődleges energiaellátás 1%-ának megfelelő gázimport aránya a GDP-ben. Forrás: IEA, IMF, BAFA, saját gyűjtés és számítás

Ugyanakkor, talán Belarusz részleges kivételével a Szovjetunió felbomlásával ezek a gazdaságok összeomlottak. Ukrajna GDP-je 2012-ben az 1992-es 78%-át tette ki, és így sincs okuk panaszra, hiszen 1999-ben 46%-on voltak. Az egy főre jutó GDP Belaruszban durván fele, Ukrajnában a negyede, Moldovában a hatoda a magyarnak. Ezeket a gazdaságokat a nemzetközi olajárrobbanás és annak vezetékelzárásokkal a posztszovjet térbe való orosz „begyűrűztetése” hamar kivégezte. Jelenleg az ukrán gazdaságnak egységnyi GDP előállításához hatszor annyi energiára van szüksége, mint nekünk. És minden eddigi eredmény ellenére, a közeljövőben ez a helyzet aligha fog megváltozni. A kialkudott alacsony gázárakkal végképp nem, tehát a kör (már megint) bezárul: marad a függőség.

„Pénzt vagy szuverenitást”

Ilyen helyzetben ezek az államok okkal mondják azt, hogy nem bírják fizetni az európai gázárakat.  Viszont az oroszok is okkal kérdezik, hogy de miért is adnák kevesebbért. Nyilván adni kell valami mást is, szabad az alku.

Ki jár tehát jobban? Attól függ, ízlés dolga. Például a 2010-es harkovi orosz-ukrán egyezmények során évi 4 milliárd USD-nyi árengedményért (az akkori ukrán GDP 3%-a) Kijev újabb 25 évre bérbe adta a szevasztopoli flottaállomást az oroszoknak. Egy katonai bázisért nagyon jutányos ár, főleg ha arra gondolunk, kérhettek volna az oroszok mást is. Például Belaruszban az árengedményekért cserébe mára kivásárolták a teljes gázrendszert és ma már a többiből, gyárakból, bankokból mazsoláznának. Ha nincs elég pénzed, ki kell egészítened egy kis szuverenitással, semmi gond.

A gond csak az, hogy az utóbbi komponens, a szuverenitás nehezen árazható. Eleve országonként attól függ, amennyiért a helyi társadalom hajlandó azt eladni. Belarusz vagy Örményország számára nem okozott gondot belépni az orosz Vámunióba és erősíteni a katonai együttműködést, ezt Moszkva meg is jutalmazta. Ukrajna szemmel láthatóan megosztott a kérdésben. Ezzel szemben Moldovában eddig inkább választották a függetlenséget és fizették a kvázi európai árakat (még ha a helyzet itt annyival bonyolultabb is, hogy a fogyasztás jelentős hányada a szakadár dnyesztermelléki területen van, amiért Kisinyov nem hajlandó fizetni).

Úgy tűnik ezekben az országokban a politikai-gazdasági elit számára vagy a lakosság egy jelentős részének a szuverenitás túl drága. Persze kérdéses, hogy a nemzeti függetlenséghez való ilyen görcsös ragaszkodás nem visz-e csődbe. Felfogja-e a lakosság szélesebb rétege, mibe is kerülne az a mindennapok szintjén. Elnézve a három éve szinte változatlan ukrán lakossági gázárakat és a szektorba zúdított, exponenciálisan növekedő állami szubvenciót, az ember joggal kételkedik. Azonban tekintettel a kijevi főtér jelen állapotára nehéz eldönteni, hogy mi nehezebb Janukovicsnak: kipréselni az országból a következő havi gázszámlát vagy engedményeket tenni Moszkva felé. Jelenleg mindkettőt szeretné, de egyik sem sikerül úgy isten igazán. És nem panaszkodhat, hiszen az elmúlt négy évben megpróbálhatta volna szembesíteni a társadalmat a szuverenitás fenntartásának és a lakossági gázárak alacsony szintjének ellentmondásaival, de nem történt semmi.

Aztán mindig befut egy nyugati ellenajánlat…

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy még ha a gáz eladói oldalán az oroszok egyedül is vannak, a szuverenitás keresleti oldala már versenyzőbb. Persze nem kell túlértékelni a nyugati országok lelkesedését. Grúzia, amely energetikai szempontból levált az orosz köldökzsinórról, ugyanott toporog, ahol a többiek, annak ellenére, hogy akarna és komolyabb orosz retorziók nélkül tudna is közeledni az EU-hoz (ellentétben pl. Ukrajnával),.

De mégis, Kijevbe vagy Kisinyovba az utolsó pillanatban mindig befut egy nyugati ellenajánlat, ami megóvná őket a túlzott orosz térnyeréstől. Ugyan ezek a mentőcsomagok gyakran még az oroszokénál is átmenetibbek, némi áttétellel leginkább a Gazprom számláin landolnak, mégis sokszor az adott helyzetből a könnyebb kiutat jelentették Ukrajnában vagy Moldovában.

Mindez persze leginkább az oroszok számára frusztráló. Ők már mindenképpen csak rohadt imperialisták maradnak: ha piaci áron adják a gázt azért, ha árengedményt adnak még inkább. Bár nyilván ők sem szentek – pl. vámháborúval díjazni külpolitikai döntéseket nem udvarias dolog – de a közgazdasági logika mellettük szól: ha nincs pénz a vevő számláján, viszik a családi ezüstöt.

A társadalmi teherbírás nem kereskedelmi kategória. Ők ezt rendszeresen el is mondják, de szemmel láthatóan nem hiszik el nekik. Julija Tyimosenko, volt ukrán miniszterelnök most éppen azért ül a börtönben, mert egy olyan európai típusú szerződést mert aláírni a Gazprommal, amilyen pl. nekünk is van már húsz éve. A tisztán üzleti megoldás úgy tűnik nem fenntartható, az európai árazás önmagában piaci kudarc, de legalábbis komoly politikai előfeltételei vannak. Kicsit úgy tűnik, mintha csak a Gazprom haladna a sztrádán a jó irányba és mindenki szembe jönne vele.

Ami pedig az ukránokat illeti, feltehetőleg minden idők legfájdalmasabb EU-társulása mellett tüntetnek. Ha most a retorzióként bevezetett orosz vámintézkedésektől el is tekintünk, feltehetőleg maradnának a régi magas gázárak, amelyek hathatós segítségével (együtt a szovjet tervgazdaságból örökölt alacsony energiahatékonysággal) mára Ukrajna csődbe jutott. Egyedül az orosz árengedményről való lemondás a GDP 2,5%-a körüli kiigazítási kényszert teremt. Ez most a függetlenség ára, ezért cserébe nem kell alkudozni Moszkvával és szerencsét próbálhatnak Nyugaton. Megéri? Majd meglátjuk.

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!