Nem születtünk háborúra. Arra születtünk, hogy azt csináljuk, ami működik.

A napokban sok helyen megjelent egy friss tanulmány ismertetése, amely szerint a csimpánzok életének része a gyilkosság, sőt a háború (vagy inkább bandaháború), és ez nem azért van, mert az emberek előrenyomulása kényszeríti őket az erőszakra. Ebből az olvasók talán hajlamosak lehetnek levonni a következtetést, hogy lám, lám, a háborúra való hajlam velünk született, szinte természetes. Szerintünk nem az. Az eredeti Nature tanulmány ugyanakkor azt is megemlítette, hogy a bonobó majmok (a csimpánzok közeli rokonai) sokkal kevésbé erőszakosak. Csak ebből persze nem lehet olyan ütős címeket írni.

Ha valaki olvasta Ian Morris könyvét (War! What Is It Good For?: Conflict and the Progress of Civilization from Primates to Robots, vagyis: Mire jó a háború? A civilizációs haladás és konfliktusai a főemlősöktől a robotokig) akkor már hallhatott minderről – a legutóbbi kutatások csak megerősítették a korábbi eredményeket. (Ha nem olvasta, akkor pedig mindenképp ajánljuk olvasásra.)

Igen, a csimpánzok háborúznak, de Morris részletesen kifejti azt is, hogy a bonobók viszont nagyon nem. Szabályos orgiákat szerveznek a szomszéd törzsekkel háború helyett – hippi csimpánzoknak is nevezik őket. A bonobók, a csimpánzok kistestű rokonai, Afrika más részén élnek. Génállományuk 99%-ig meg is egyezik a csimpánzokkal (mellesleg az emberek és a csimpánzok között is ez az arány).

Kép: whogivesamonkey.com, dailyjade.com

Morris amellett érvel, hogy a háborúra való hajlam nem genetikailag determinált, hanem a körülmények által. A bonobók nem versenyeznek a gorillákkal az élelemért, és ezért képesek nagyobb csapatokban együtt maradni (a csimpánzok általában a magányosan gyűjtögető egyedekre csapnak le a szomszédos törzsekből). Bármi is legyen a pontos ok, úgy tűnik, hogy az erőszak a bonobóknál nem olyan kifizetődő, mint a Kongó folyó túloldalán a csimpánzoknál. És emiatt más viselkedési formák (és más egyedek) dominálnak a természetes szelekció következményeként.

A könyvet természetesen nem csak ezért érdemes elolvasni az angolul tudóknak (és remélhetőleg előbb-utóbb lesz fordítás is). Morris nagyon érdekes és részletes példákkal támasztja alá azt az érvét, hogy bár a háború szörnyű, a háború következmányei lehetnek jók. Szerinte paradox módon a háború jobban megszervezett társadalmakhoz és az erőszak hatákonyabb ellenőrzéséhez és annak alacsonyabb szintjéhez vezethet.

Amikor a háború nem kifizetődő - mert például létezik egy mindenkit legyőzni képes globális hegemón, aki a szabad világkereskedelemben és békében érdekelt – akkor sokkal kevesebb lesz a konfliktus, mint egyébként. Amellett érvel, hogy szükség van egy ilyen „világrendőrre” és most csak az USA az az ország, amely azt a szerepet hitelesen képes betölteni.

A csimpánzok háborújának van tehát egy nagyon aktuális relevanciája, persze nem úgy ahogy a szalagcímekből elképzelnénk. Ha megengedjük, hogy olyan környezet jöjjön létre, ahol a háború kifizetődik, akkor több háború lesz.

Minden országban (sőt talán egy bizonyos mértékig minden egyénben) lesz egy tesztoszteron-fűtött „belső, rejtett Putyin”. Hogy ő azután a háborút választja-e, az attól függ, hogy milyenek a várható következmények mind az országon belül, mind azon kívül. És a tapasztalatok függvényében mindenki folyamatosan felülvizsgálja a következményekre vontakozó várakozásait. Emiatt a korábbi (világ)rend akár gyorsan szét is eshet. Minden sikeres erőszak arra öszönzi a többi potenciális erőszakot alkalmazót, hogy ő is szerencsét próbáljon.

Akár egy olyan dominóeffektus kezdetén is lehetünk, amely során fokozatosan a káosz és erőszak uralkodik el a nemzetközi kapcsolatokban, hasonlóan a harmincas évekhez. Ha a homokba dugjuk a fejünket, nem csinálunk semmit és erősen vágyunk rá, hogy ez ne így legyen, az jó eséllyel csak gyorsítja a folyamatot. Hogy a klasszikusokat idézzük: Si vis pacem, para bellum...Ha békét akarsz, készülj a háborúra…

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!