Furcsa dolgokra vetemedhet az ember, ha sarokba szorítják. Irán állítólag egy hatalmas olajszennyezés előidézését is fontolgatja, amellyel ellehetetlenítené a közlekedést a Hormuzi-szorosban, és rávenné a Nyugatot, hogy az felfüggessze a szankciókat a tisztogatás idejére. Reméljük, ideáig azért nem fajulnak a dolgok: a továbbiakban a különböző iráni forgatókönyveket vesszük számba.

Megtorpanni látszanak az iráni urándúsítás felfüggesztését (és hosszabb távon az atomprogram teljes leállítását) szolgáló erőfeszítések. A nemzetközi megfigyelők februárban elhagyták az országot, és a diplomáciai tárgyalások is mindinkább kudarcba fulladnak. Ehelyett egyre keményebb szankciók lépnek életbe – és sokkal hatásosabbnak bizonyulnak, mint gondolnánk. Az ENSZ, az Egyesült Államok és az Európai Unió ezidáig több tucatnyi szankciót vezetett be, a nukleáris technológiától és a nehézfegyverek importjától kezdve az utazási tilalmakon és vagyon-zárolásokon át egészen az iráni pénzügyi intézetekkel bonyolított tranzakciók akadályozásáig. A lista rendkívül hosszú… és minden tétele be van tiltva.

Hogy egy konkrét magyar példával szemléltessük a helyzetet: nemrég azt hallottuk, hogy a magyar egyetemeken tanuló – meglepően sok – iráni hallgatónak egyre komolyabb nehézséget okoz a tandíjak kifizetése.

Július 1-jén lépett életbe az EU olajembargója; ez meglehetősen komoly csapás egy olyan ország számára, amely olajának 20%-át Európába exportálta. A szankciók következményei – így az energiaszektor nehézségei, és az ezzel kiéleződő társadalmi és gazdasági feszültségek – Iránban mindenhol éreztetik hatásukat.

Fájdalmas szankciók

Az esetek többségében a szankcióknak vajmi kevés hatásuk van, és hosszabb távon előfordulhat, hogy Iránban sem hoznak áttörést. Mindeddig azonban meglehetősen fájdalmasnak bizonyultak. Az energiaipar az iráni gazdaság ütőere – az exportbevételek közel 80%-a innen származik. Az olajkitermelés 2010 végén még a napi 4 millió hordót is meghaladta, mára azonban – az EU olajembargójának hatására – 3 millió hordóra esett vissza. Sőt, az iraki-iráni háború 1988-as vége óta soha nem volt olyan alacsony az iráni olajtermelés szintje, mint idén júliusban.

Zuhanórepülés?

Forrás: U.S. Energy Information Administration

Yuval Steinitz izraeli pénzügyminiszter állítása szerint Irán hozzávetőleg 45-50 milliárd dollárnyi olajbevételtől eshet el az idei év végéig. Ennél még szembetűnőbb, hogy az iráni riál január óta kb. 80%-ot vesztett az értékéből. Október elején, csupán néhány nap leforgása alatt 25%-kal gyengült az amerikai dollárral szemben. Ennek nyomán a kormány kemény korlátozásokat vezetett be a devizakereskedelemben, ami mutatja a szankciók komoly hatásait.

Mindeközben az élelmiszerárak nagyjából megduplázódtak (és Irán jelentős élelmiszer-importőrnek számít); egyes források szerint már kisebb mértékű zavargások, tüntetések is kitörtek. A munkanélküliségi ráta hivatalosan 12%, de a valóságban ez akár ennek többszöröse is lehet. A munkanélküliség a fiatalok körében emelkedik leggyorsabban – ez különösen égető problémát jelent egy olyan ország számára, ahol a népesség fele 25 év alatti. A vezetés természetesen igyekszik elvonni a lakosság figyelmét a gazdasági gondokról, helyette pedig az önellátó „ellenállási gazdaságukat” dicsérik.

A szankciók nyomása tovább súlyosbítja a belső politikai megosztottságot. Komoly feszültségek vannak Ahmadinezsád elnök és Hámenei ajatollah, valamint a politikai elit konzervatív és “reformpárti” táborai között. A jövő év júniusára kiírt választások közeledtével ezek a politikai csatározások valószínűleg még jobban kiéleződnek.

Ugyan az atomprogram sok iránit büszkeséggel tölt el, ezáltal növelve a kormányzat népszerűségét és legitimitását, a szankciók és a diplomáciai elszigeteltség hatásait azonban hosszútávon nem lehet megkerülni. Így tehát felmerül a kérdés: Milyen lehetséges utak állnak az iráni vezetés előtt?

Először is Irán játszhat továbbra is kivárásra: felgyorsíthatja az atombomba-fejlesztést annak reményében, hogy ennek birtokában megfélemlítheti a világot, vagy több tiszteletre számíthat. Mindeddig ez tűnik a bejáratott útnak. Ez az opció azt is feltételezi, hogy az Egyesült Államok és Izrael mindezt ölbe tett kézzel fogja figyelni. Ez viszont nem túl valószínű, különösen nem Netanjahu izraeli miniszterelnök híres-hírhedt szeptemberi, ENSZ Közgyűlési beszédének fényében…

Netanjahu meghúzza a határt – szó szerint

Forrás: Yahoo! News

A második forgatókönyv szerint az iráni vezetés ráébred arra, hogy a szankciók megbénítják gazdaságát, és egyfajta diplomáciai nyitásra adja fejét. Azért ne ringassuk magunkat abba az álomba, hogy Irán majd önkéntesen feladja atomprogramját, viszont talán hajlandó lenne visszaengedni a nemzetközi megfigyelőket az országba, vagy további diplomáciai tárgyalásokon részt venni. Mindez azonban kicsit túl optimista ahhoz, hogy igaz legyen – legalábbis a jelenlegi helyzetben.

A harmadik, egyben leginkább rémisztő lehetőségben Irán egyre inkább úgy érzi, hogy be van kerítve, és kétségbeesésében valamilyen felelőtlen lépést tesz. Egyik legfőbb stratégiai szövetségese, Asszad szíriai elnök helyzete egyre kilátástalanabb, míg Irán komoly veszélyt lát a szunniták növekvő közel-keleti befolyásában. Mindeközben a vezetést továbbra is irritálja az amerikai katonai jelenlét az Öbölben. Ebben a helyzetben a politikai elit attól tarthat, hogy bármilyen engedményt is tesz az atomprogram kapcsán, azzal saját hitelességét ásná alá. További félelme lehet, hogy egy ilyen lépéssel saját belpolitikai hatalma, tekintélye is meggyengülne, ezáltal pedig talán újra zavargások törhetnek ki, mint a 2009-es választásokat követően. Ki tudja, mit tesz Irán, ha úgy érzi, sarokba szorították?

Végül az is lehetséges, hogy az iráni vezetés egyszerűen elszámítja magát: a hatalom gyeplői kicsúsznak kezei közül, és egyfajta „perzsa tavasz” söpörne végig az országon. Feltételezhetően valami ehhez hasonlóban bíznak a szankciókat bevezető országok is. Középtávon mindenképpen számolni kell ezzel a lehetőséggel, ugyanis a belső elnyomás fenntartásához is szükség van pénzügyi forrásokra. Ugyanakkor rövidtávon inkább talán csak azt érné el, hogy jobban összezárnának a sorok – nem számít túlságosan hazafias dolognak akkor lázadozni, amikor éppen támadják az országodat. Mindazonáltal a hatalomvesztéstől való félelem miatt a politikai elit két tűz – a belső ellenzék és a nemzetközi ellenlábasok – között találhatja magát.

Szorult helyzet a szorosban

Az ember furcsa, akár értelmetlennek tűnő lépésekre is szánhatja magát, ha úgy látja, sarokba van szorítva – az iráni vezetés például már számos alkalommal fenyegetőzött a Hormuzi-szoros lezárásával. Ez kész katasztrófa lenne az energiapiacok számára – de Irán számára is. A Hormuzi-szoros a világ egyik legfontosabb stratégiai átjárója, egy vékony tengeri ösvény, amely a legnagyobb olajexportőröket köti össze a nemzetközi piacokkal. Naponta mintegy 17 millió hordónyi olaj halad át a szoroson – ez kb. 35%-a a világ tengeri olajexportjának (és a globális olajkereskedés 20%-a). Továbbá ezen az útvonalon szállítják a nemzetközi LNG (cseppfolyósított földgáz) kereskedelem 20%-át, és kb. napi 2 millió hordó egyenértékű finomított olajterméket is.

A Hormuzi-szoros lezárásával való riogatás korántsem számít újdonságnak. Irán már 2008 óta utal erre a lehetőségre, és az idei év eleje óta pedig már nyíltan fenyegetőzik. Az iráni tengerészet főparancsnoka szerint a szoros lezárása „egyszerűbb lenne, mint meginni egy pohár vizet”. A kulcskérdés azonban az, hogyan tudná ezt Irán megtenni.  Katonai szakértők szerint az iráni tengerészet képtelen lenne egy fizikai blokád egyoldalú fenntartására. Hajóinak többsége meglehetősen kicsi, és hosszútávon nem tudna felvenni egy blokádhoz szükséges, összehangolt tengeri alakzatot. Egy olajtanker elsüllyesztése sem könnyű feladat – általában méretesebbek és erősebbek a csatahajóknál, nem elég egyszerűen lyukakat fúrni az aljára. De Irán előtt egyéb lehetőségek is nyitva állnak: aknásítás, rakétakilövés, öngyilkos merényletek… (És ezek nem teljesen légből kapott opciók: Irán már a ’80-as években, az iraki-iráni háború alatt aknásította a Hormuzi-szorost.)

Több országban már készenléti terveket dolgoznak ki arra az esetre, ha Irán tényleg lezárná a szorost, és alternatív útvonalakat keresnek. Jelenleg csak Irak és Szaúd-Arábia rendelkezik a szükséges többlet-kapacitással és vezeték infrastruktúrával ahhoz, hogy az Öblön kívülre szállítson olajat. A teljes kihasználatlan kapacitás 2012 elején kb. napi 1 millió hordó egyenértéknek felelt meg; ez mindössze 6%-a a potenciálisan kieső mennyiségnek. Az olajat akár az Irakot Törökországgal összekötő Kirkuk-Ceyhan kőolajvezetéken, vagy a szaúd-arábiai Petroline (más néven Kelet-Nyugat) vezetéken lehetne szállítani. Továbbá opció kisebb hajók számára, hogy a szoroson belül közelebb hajózzanak az ománi partvonalhoz, de ez még a Bahreinben állomásozó amerikai Ötödik Flotta jelenlétében sem teljesen biztonságos.

Zavaros vizeken

Úgy tűnik, fokozódó kétségbeesésében Irán egyre abszurdabb lehetőségeket fontolgat. Egy, a nyugati titkosszolgálatok kezébe került titkos jelentés szerint Irán hatalmas olajszennyezést tervez, melynek nyomán leállna a közlekedés a Hormuzi-szorosban, és a Nyugat ideiglenesen a szankciók feloldására kényszerülne. A szabotázs terv – melynek a frappáns „Zavaros Vizek” címet adták – egyidejűleg felbecsülhetetlen környezeti károkat okozna. Ilyenre is volt példa a közelmúltban, Irakban: az 1991-es Öbölháborúban Szaddám Husszein számos kuvaiti olajkutat gyújtott fel, illetve több millió liternyi olajat engedett az Öbölbe a támadó amerikai haderő lassítására. Ez évekre megbénította a helyi halászatot, és széleskörű károkat okozott a térség növény- és állatvilágának.

Az iráni energiaipart sújtó egyre szigorúbb szankciók, illetve a Hormuzi-szoros lezárásával való fenyegetés, komoly hatással vannak a nemzetközi olajárra is. Érdekes módon eddig még viszonylag „szerencsések” voltunk, mivel az embargóval párhuzamosan – a globális gazdasági visszaesés miatt – lassabban nőtt a világ olajkereslete is. Az iráni olajexport esetleges teljes leállása természetesen súlyos csapást mérne Irán gazdaságára, egyidejűleg pedig a nemzetközi olajár emelkedéséhez vezetne, az ellátásbiztonság körüli aggályok miatt. A magasabb olajárak ugyan jól jönnek az exportőröknek, de tovább nehezíthetik a Nyugat amúgy is lassú gazdasági kilábalását. A Hormuzi-szoros lezárásának nemzetközi termelésre mért hatásait tekintve (százalékban számolva) akár háromszorosa is lehet az 1973-74-es OPEC olajembargónak. A tengeri szállítmányozási biztosítás, a tengeri szállítás költségei az egekbe szöknének. Mivel az olajkereslet rövidtávon viszonylag érzéketlen az árakra, és mivel jelenleg kevés a többlet-kapacitás, még a kis kimaradások is drasztikus áringadozáshoz vezethetnek, hát még egy ekkora kínálati sokk.

Összességében egyelőre rengeteg a kérdőjel az iráni atomprogram sorsáról, a diplomáciai nyomásgyakorlás sikereiről és a Hormuzi-szoros esetleges lezárásáról. Viszont az iráni szénhidrogén-készletek méretét, valamint az ország nemzetközi olajellátásban játszott szerepét figyelembe véve egyértelmű, hogy bármilyen fontosabb fejlemény az iráni olajiparban komoly következményekkel jár nem csak Iránra, hanem a nemzetközi olajárra és a szélesebb közel-keleti régióra tekintve is.