Felejtsük el a bankokat. Örökre. Szerény javaslat a pénzügyi rendszer átalakítására.

A D-vel kezdődő nevű őszinte Eurogroup vezető megmutatta, hogy hogyan lehet az ismeretlenségből egy nap alatt szitokszóvá válni. Dijsselbloem-ről, a holland pénzügyminiszterről van szó, aki arról nyilatkozott, hogy a jövőben a bankbetéteseknek is esetleg veszteségeket kell elszenvedniük. De nem lehet, hogy esetleg rátapintott valami fontosra? Következzék egy szerény javaslat…

Gondolkozzunk el egy pillanatra arról, hogy hogyan is kellene kinéznie a nemzetközi pénzügyi rendszernek. Ciprus után most már semmi sem tűnik biztosnak. Akkor most van garancia az összes (vagy csak a kis?) bankbetétesek számára? És ki garantálja a betéteket? Egyáltalán mennyit ér ez a garancia? Tényleg be kellene vezetnünk az iszlám bankrendszert, amely megtiltja a hitelezést? És akkor most annyi a kapitalizmusnak? És lehetséges még politikailag fenntartani a tőke nemzetközi szabad áramlását? És jó dolog-e az egyáltalán?

Forrás: capoliticalreview.com

A hasonló kérdésekre én a következő megoldást javasolnám: ideális esetben két fajta befektetési eszköz létezne:

1.       Rövid lejáratú kincstárjegyekbe fektető alap(ok)

2.       Minden más. Ez utóbbiak természetesen csődbe mehetnének, és a kormányoknak tilos lenne kimenteni őket

Felejtsük el a bankokat. A kormány garantálhatná (vagy akár üzemeltethetné is) a(z egyik) kincstárjegy alapot, ugyanúgy, mint ahogy „garantálja” az államadósságot. Nem tökéletes garancia, de hát az életben nincsenek kockázatmentes befektetések. A többi befektetési eszköz valójában részvényfinanszírozás lenne, még ha esetleg nem is annak hívnák. Többféle kockázat-megosztási konstrukció lehetne, de senkinek sem lenne az az illúziója (ami ma még előfordul), hogy bárki garantálná a kockázatos befektetéseket. Ugyanis ha az állam garantálja ezeket, akkor egy idő után olyan nagyra nő az állományuk, hogy a garancia értéktelenné válik. A garancia már akkor is torzítja az ösztönzőket, mielőtt ez bekövetkezne. Lehetnének olyan törvények, amelyek arra szolgálnának, hogy a lakosságot felvilágosítsák a kockázatos befektetések állami garanciájának hiányáról (vagy ezt akár be is tilthatnák) és olyan törvények is, melyek megakadályozzák a bank-szerű, nem teljes fedezettel működő entitások kialakulását.

Forrás:www.cliffkule.com

De persze ahogy lenni szokott, nincs új a nap alatt: valaki már gondolt erre a megoldásra, már a 30-as évek Nagy Gazdasági Világválsága alatt, mint ahogy ezt nemrég megtudtam. Az akkori javaslat neve a Chicago Terv, amelyet többek között olyan neves chicago-i közgazdászok, mint Henry Simons vagy később Irving Fisher dolgoztak ki és támogattak.  Milton Friedman is támogatott egy hasonló tervet.  Itt található egy közelmúltbeli IMF tanulmány, amely megállapítja, hogy az ötlet ma is jónak tűnik. Magyarul itt lehet még kommentárt olvasni az ötletről.

Aki túl lusta arra, hogy az eredeti IMF írást elolvassa (pedig érdemes, mert tényleg érdekes), annak íme egy rövid összefoglaló arról hogy nagyjából mi is ez, és mik lennének az előnyei:

Az alapötlet a következő: a bankrendszer nem lenne képes pénzt teremteni, mint ahogy arra jelenleg képes, a látra szóló betéteknek 100%-os fedezettel kellene rendelkeznie a kormány (jegybank) által kibocsátott pénzben. Személy szerint én azt gondolom, hogy szerencsés lenne a látra szóló betéteket kezelő intézményeket és a többieket szétválasztani, hogy az átlagbefektető még véletlenül se keverje össze ezeket…

Ennek eredményeképpen:

·         Megszűnnének a hitelezési buborékok és hirtelen összeomlások, amelyek jelenleg a reálgazdaságot is nagymértékben rángatni tudják

·         Megszűnnének a bankrohamok/pánikok

·         Csökkenne az államadósság (ez attól is függ, hogy a terv mely változatát vezetnénk be)

·         Csökkenhetne a magánszektor adóssága is

A pénzügyi közvetítők továbbra is közvetítenék a befektetők megtakarításait a beruházók felé – az egyetlen különbség az lenne, hogy ehhez előbb magukhoz kellene vonzaniuk ezeket a megtakarításokat. Különböző változatai lehetnek a tervnek, az IMF tanulmányban a kormányra bíznák, hogy kontrollálja a pénzmennyiséget. A gyakorlatban jobb lenne, ha ezt egy független jegybank végezné, de ez csak részletkérdés. A fontos eredmény az lenne, hogy különválna a fizetési és a finanszírozási rendszer, és az élet nem állna le, ha a „bankok” bezárnának, mint ahogy az most történik.

Ez a terv szinte túl jónak hangzik ahhoz, hogy igaz legyen – miért nem vezette be eddig senki? Az egyszerű magyarázat a politika – a bankok nem szeretnék, ha elvesztenék az előjogaikat (azt, hogy pénzt teremthetnek és, hogy az állam néha kimenti őket). A harmincas években is nagyjából ez volt az oka, hogy a tervet nem vezették be Amerikában. Ehhez még hozzájön a szokásos inercia: amikor a dolgok ránézésre jól működnek (és ne feledjük, a hitelezési buborékok felszálló ágát a legtöbb ember szereti), akkor senkit nem lelkesedik azért, hogy a pénzügyi rendszert teljesen átszabja. Nem véletlen, hogy az eredeti terv is a Világválság alatt került a figyelem középpontjába. Lehetséges azonban, hogy a jelenlegi (vagy a valószínűsíthető jövőbeni) válságok indukálják majd ennek a kérdésnek az újragondolását.

Ciprus előtt a nagybankok és az összes betétes de facto állami garanciát élvezett, mindaddig, amíg az államaik (vagy a segítőkész szomszédos államok) nem voltak maguk is csődben. És amíg jól mentek a dolgok, a bankok ki tudták fizetni a nagy nyereségeiket az alkalmazottaiknak és a részvényeseknek. Egy új pénzügyi rendszerre való átállás különösen bonyolult lenne az EU-ban, mert olyan kérdésekre kellene válaszolni, hogy a tagállamok (értsd: Németország…) garanciát vállalnának-e egymás államadósságaira? Sok hasonló politikai kérdés merülne fel, de ezeket amúgy is meg kellene válaszolni, ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörjük őket, mint ahogy ez most történik.

Az összes nehézség ellenére megérné az átállás. Igazi piaci megoldás lenne, a jelenlegi összekacsintások és fél-garanciák helyett, amelyeknek senki sem tudja az igazi értékét. Sajnos a piaci megoldások jelenleg nem népszerűek, azon tévhit miatt, hogy a piac miatt kerültünk a jelenlegi válságba. Valószínűbb, hogy a fent vázolt megoldás helyett a folyamat végén egy olyan túlszabályozott, elnyomott pénzügyi rendszerhez fogunk elérkezni, mint amilyen a 30-as és a 80-as évek között volt jellemző a világban, ahol a nemzetközi tőkemozgásokat is erősen korlátozzák az országok. De talán itt az ideje, hogy elvessük a gondolatcsíráit. A holland pénzügyminiszter valószínűleg nem így értette, de lehet, hogy látnoknak bizonyul azzal az állításával, hogy a ciprusi eset egy új minta kezdete…

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!