A világ vezetői kihozták a helyzetből, amit ki lehetett. De a neheze csak most jön. Az viszont biztos, hogy mostantól az államoknak és a cégeknek is komolyabban kell vennie a klímaváltozás elleni küzdelmet.

Juhász Levente, Csermely Ágnes, Pogonyi Csaba és Vargha Péter Simon írása

Van, aki ünnepel, van aki fanyalog – borítékolható volt, hogy szórnak majd a vélemények a Párizsi Megállapodás jelentőségéről.

Szerintünk ez egy sikeres sztori, mert a világ közel összes országa elfogadott egy mechanizmust fontos távlati célok elérésére. Tény ugyanakkor, hogy a Párizsi Megállapodás jogilag senkit sem kötelez a széndioxid-kibocsátásának a csökkentésére, és önmagában nem biztosítja azt sem, hogy a globális felmelegedés 2° C alatt maradjon. Szóval a neheze még csak most jön.

"Ígérem, szófogadó leszek" Forrás: flprobatelitigation.com

Ez egy politikai megállapodás, és többet elvárni most naivitás

Kiotó és a koppenhágai csúcs tanulsága az volt, hogy nincs esély egy jogilag kötelező érvényű, szankciókkal erősített megállapodás megkötésére.

Most elsősorban morális és nyilvános ösztönzőt kaptak a világ országai, hogy komolyabban vegyék a klímaváltozás elleni küzdelmet, és egyelőre mindenki azt mutatja, hogy hajlandó is kivenni a részét a közös feladatból. Ez persze azt is jelenti, hogy az együttműködés kiszolgáltatott lesz, például a nagy nyugati országokban esetleg bekövetkező gazdasági és politikai változásoknak (lásd az USA-ban a republikánus politikusok jó részének hozzáállását).

De azért arcvesztéssel számolhat, aki ki akar hátrálni a közös erőfeszítésből.

Nőhet tehát az esélye, hogy az országok ne fogolydilemmát lássanak a megállapodásban, ahol fejlődők és fejlettek egymás rovására tudnak előnyökhöz jutni, vagy ahol a potyautas-stratégia vonzó opció. Mi fogja ezt segíteni?

A transzparencia és az ötévenkénti elszámolás a célok teljesüléséről is sokat segít majd. Jól működő, és a környezetért aggódó demokráciákban a klímavédelmi célok elérése egy politikus újraválasztására is hatással lehet. Máshol inkább csak ciki, de már ez is valami.

Segíthet az egységes módszertan is. Míg ma az országok a saját belső rendszereik alapján adnak le számokat, amik, khm, nem mindig szavahihetőek. Elég csak arra gondolni, hogy két hónapja Kína hirtelen bejelentette, hogy elszámolták, és 17%-al több szenet használtak az utóbbi években, mint azt jelentették.

A bűvös 2 fok egyelőre csak vágyálom,

úgymond „közös törekvése” lesz az aláíró országoknak

• (i) a felmelegedés 2°C alatti megállítása (lehetőleg 1,5°C-re csökkentve azt);
• (ii) a világ üvegházgáz kibocsátás-növekedésének megállítása, nem is beszélve
• (iii) a nettó kibocsátás nullára csökkentéséről. De ez a vállalástól messze van.

Mit vállaltak ténylegesen az országok?

• kötelező lesz öt évente mindenkinek önkéntes vállalást tennie a széndioxid-kibocsátás csökkentésére és ehhez eszközöket rendelni. A korábbinál csak erősebb vállalásokat tehetnek.
• kötelező lesz az ezt értékelő eljárás egy felállítandó szakértői bizottság által;
• a közös haladást is rendszeresen összegezni fogják: „hol tartunk a 2°C elérésében?”

Mit hiányolnak a kritikusok?

• Konkrét, százalékos üvegházgáz-kibocsátás csökkentés kőbe vésését a fő cikkelyekben (pl. hogy a kibocsátást 2050-ig szorítsák vissza a 2010-es szint 70-95%-ra).
• A fejlődő országoknak juttatott pénzügyi erőforrások szintjének a rögzítését, pl. a 100 milliárd dollárnál.
• Az önkéntes vállalások nem teljesítésének valamilyen büntetését.

Szigorítani kell, hogy ne főjünk meg

Az elemzők legalább 2,7-3,5 C°-ra teszik a 2015-ös párizsi vállalások betartása esetén elérhető globális felmelegedés mértékét. Szóval a vágyálmok még messze vannak. De a klímavédelmi intézkedésekben van pozitív visszacsatolás. Egyrészt a választók részéről erősödhetnek a klímavédelemmel kapcsolatos elvárások. Másrészt, az idő előrehaladtával olcsóbbá is válnak majd az újabb vállalások. Elterjedhetnek a nemzetközi „legjobb gyakorlatok”, így a klímavédelemhez újonnan csatlakozók megspórolhatják a tanulási folyamat költségeinek egy részét. A megújuló technológiák támogatási igénye is fokozatosan csökken, mert egyre olcsóbbá válik például a nap- és szélenergia. (lásd korábbi posztunkat a napelemek forradalmáról).

Kína, India és Dél-Kelet Ázsia esetében már ma is az a fő kérdés, hogy már fejlődésük relatíve korai szakaszában is el tudják-e hagyni a szenet és helyette tisztább forrásokat használjanak. Ha a gazdag országok megfinanszírozzák, ők nagyon szívesen átállnak, szól az érvelés. Így egy Klíma alap létrehozásáról is (újfent) döntöttek Párizsban, amely évente akár 100 milliárd dollárnyi transzfert is biztosíthat klímavédelmi beruházásokra a fejlettektől a fejlődő országokhoz. Az irány jó, de mivel ezt nem kötelező befizetni, erősen kérdéses hogy tartósan össze jön-e ennyi.

Forrás: Banksy

Gyorsulhat a globális energiapiac átalakulása

A párizsi megállapodás utáni időszak egyik nagy kérdése az, hogy a magánszektor hogyan reagál. A hagyományos energiacégeknek valószínűleg változtatniuk kell majd a működésükön. Arra vajmi kevés esély van, hogy ennek segítésére a közgazdasági optimumnak tekinthető globális szén-dioxid-adót vezessenek be. Ugyanakkor azt nagy bizonyossággal mondhatjuk, hogy a szennyező gyakorlatok fenntartásának nőnek majd a költségei, mind üzleti, mind PR szempontból – és ezek versenyhátrányt fognak okozni.

A legnagyobb kihívás előtt talán a tradicionális energiacégek állnak. Ha nagyobb figyelem összpontosul az energiahatékonyságra, a világ energiakeresletének növekedése is mérséklődik. A relatíve kisebb piacon komoly szerkezeti változások is várhatók. Bár pontos formáját még nem láthatjuk, de egy sokkal decentralizáltabb rendszer várható, ahol a fosszilis energiáknak jóval kisebb a súlya. Az átmenet lassú lesz, de valószínűleg gyorsabb, mint sokan várják (beleértve a Nemzetközi Energiaügynökséget is. Erről bővebben lásd Barrelperday-es posztunkat).

Az európai cégeknek viszont előny, hogy egyre kevésbé csak az EU szélmalomharca lesz a klímavédelem, így a versenyhátrányuk enyhülhet hosszú távon.

Nem túl kevés, hanem túl sok a fosszilis energiaforrás

A hagyományos energiacégek korábban jövedelmezőnek tűnő növekedési sztorijainak egy része tehát megszűnhet. Nőhet is a befektetői óvatosság a fosszilis erőforrások kitermelésére szakosodott vállalatokkal szemben. Az „elégethetetlen fosszilis készletek” (stranded assets) témája már nemcsak a befektetési banki elemzésekben vált rendszeres témává, hanem a pénzügyi rendszert felügyelő hatóságok is kiemelten kezelik. (lásd angol jegybank kiemelt kutatási programja).

Jelenleg a szén a legszennyezőbb opció, és ha a szén-dioxid tárolását nem oldják meg (egyelőre ez nem tűnik nyerő opciónak, de never say never), akkor szénerőművet a fejlett világban valószínűleg nem sokat fognak már építeni, és a fejlődőknél is egyre kevésbé.

Bár a technológia még nem annyira kiforrott és versenyképes, mint a megújulók, de az elektromos autókkal is egyre inkább számolni kell majd. A költségek rohamosan csökkennek. Nagy piac, nagy profitlehetőség, amire sokan hajtanak, és a szabályozók is szeretni fogják.

Ugyan az alternatív meghajtások terjedése egyelőre lassú, de az olajcégek beruházásainak is gyakran 5-10 év az átfutása. Igaz, egyelőre nem környezetvédelmi szempontok, hanem az olajárak összeomlása miatt állt le szinte teljesen a kutatási aktivitás a legmagasabb kitermelési költségű területeken, a sarkkörön, a mélytengereken.

De ha a klímapolitikák hatása erősödik, valószínűleg hosszabb távon is át kell majd értékelni, hogy melyek a gazdaságosan kitermelhető készletek. Persze a meglévő mezők termelésének természetes elapadása folyamatosan újabb és újabb kutatófúrásokat tesz szükségessé, így az olajiparból még nagyon sokáig nem fullad ki a lendület, de a verseny már elindult az új növekedési területek, és nyerő technológiák megtalálásáért.

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

 

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!