Lassan hozzászokunk, ha a túlzott állami központosítás miatt nem kap minden gyerek tanév elején tankönyvet. Ahhoz is hozzászokunk majd, ha hasonló lesz az árampiacon?

Csöndben alakul egy terv a magyarországi áram és gáz elosztásának újrarendezésére az állam kezében – írta a napokban a 444. Legutóbb még októberben hallhattuk a terveket, hogy a kormány hitelből venné meg a még magánkézben lévő elosztóhálózatokat. A Miniszterelnöki Hivatal vitaanyaga szerint, amit akkor az Index cikke is idézett, mintegy 600 milliárd forint közpénzt költhetne az ENKSZ holding a gáz- és áramelosztó cégek megvásárlására. Nem a korábbi kormányzati kedvenc MVM-csoport hízna tovább, hanem egy relatíve új szereplő, az ENKSZ. De láttunk arra példát a közelmúltban is, hogy az állami kedvencek időnként… khm.. lecserélődnek.

A kis gömböc – Magyar népmesék. Kép: Youtube

Ebben a tervben szerepelt más, zaftos változtatás is. Ilyen, hogy az „aranytojást tojó tyúk”, a jelenleg működő paksi erőmű megtermelt áramának mintegy felét szintén az ENKSZ kapná meg önköltségi áron.

Sőt, a 444 kiderítette, hogy az anyag egy –szűkebb körben terjesztett változatában– az a cím is szerepel, hogy, idézzük:

„Miért a Miniszterelnökség alá tartozzon a Paksi Atomerőmű”

Nem tudjuk, ez pontosan mit jelent, de akár jelentheti azt is, hogy az atomerőművet (ami az MVM profitjának nagy részét adja) cakkpakk elvennék az MVM-től és odaadnák az ENKSZ-nek.

Tényleg, miért is ne? És ha már: miért ne tartozzon alájuk az összes villamosvezeték karbantartása? Miért ne tartozzon alájuk az iskolák fűtése? Vagy miért ne tartozzon alájuk a döntés, hogy melyik beteg kerülhessen sorra a CT és MRI vizsgálatokon? (Ha már ezekből messze nálunk jut egy főre legkevesebb az EU-ban…)

Visszatérve a vitaanyaghoz, ezekkel a változtatásokkal a pénzt praktikusan az állam az egyik zsebéből a másikba, az MVM-től az ENKSZ-hez csoportosítaná át. Hogy javára válna-e ez a hazai energiapiacnak arról kicsit lejjebb, viszont az elmondható, hogy ez a lépés az MVM-et érzékenyen érintené.

Nem mintha krokodilkönnyeket akarnánk hullajtani az MVM-csoportért, de talán az ismeretlen és nem világosan meghatározott ENKSZ szerepvállalása még egy fokkal több bizonytalanságot sejtet, mint az eddig megismert MVM-es működés – minden hibája ellenére. És hát nem babra megy a játék, végül is az ország energiaellátása pörög az asztalon. Azon sem lepődnénk meg, ha a régebbi keletű energiaholding visszavágna az ENKSZ felé, akár úgy, hogy megpróbálja azt bekebelezni, ami szintén nem lenne előnyös az országnak és a fogyasztóknak (erről is lásd még később).

A gáz-oldalon pedig –talán– a MOL-t szorongatnák még tovább. Azért csak talán, mert a MOL-tól már eddig is szabályozott –értsd: mesterségesen alacsony– áron vették át a hazai gáztermelésének egy jó részét (ezek az ún. 1998 előtt termelésbe vont mezők, amelyből a gázt az egyetemes szolgáltatóknak kell felajánlani). De a két cég közül, a 444 által ismertetett verzió alapján legalábbis, az MVM szívná a nagyobbat.

Az meg csak hab a tortán, hogy a megoldás, miszerint az olcsó forrásokat a lakossági fogyasztásra kell fordítani, a piaci árnál alacsonyabb áron, arra vezet, hogy a fogyasztók a valóságosnál kisebb árral szembesülnek. Ez túlfogyasztásra ösztönöz: ha mesterségesen alacsonyak az energiaárak, kevésbé éri meg például kicserélni a régi ablakokat.

A kis gömböc

Lehet, hogy már unalmas, de attól még igaz, (és az ENKSZ lehetséges veszteségeiről szóló beszámolók is ezt erősítik): Attól, hogy az állam üzemelteti az energiacégeket, még nem lesz olcsóbb az áram vagy a gáz. Ugyanannyiért termelik vagy importálják. Ugyanannyiért lehet működtetni, karbantartani, felújítani a rendszereket – feltételezve, hogy nem lopnak belőle. Hogy egy állami vagy egy magáncégnél lopnak-e többet, azt mindenkinek a fantáziájára bízzuk. Nem önmagában a tulajdonos, hanem az ösztönzők számítanak. És minden esetben sokféle ösztönző jöhet a képbe: birodalomépítés, politikai szempontok, személyes ambíciók és még lehetne sorolni.

És ha mindent felvásárol az állam, vagy bármelyik cége, akkor sem nagyon tudnak esni a költségek. A pozitív szinergiákat a kormány gyakran nagyságrendekkel túlbecsüli, és alulbecsli a rendszerek változtatásának kockázatait és a nagyra nőtt szervezetekben jelentkező tehetetlenséget, súrlódásokat és bürokratizmust.

Lásd a remekül sikerült központosított tankönyvellátás riasztó példáját: az állam átvette a tankönyvelosztást, azért, hogy a centralizációval növelje a hatékonyságot - de enyhén szólva másképp sült el a dolog. Mára már fel sem tűnik, ha a gyerekek nem kapnak időben tankönyvet.

Ha minden egy kézben van, megszűnik az összehasonlítás lehetősége, az államnak pedig, paradox módon, sokszor kevesebb rálátása van a folyamatokra, ezért a költségek elszállhatnak. A puha költségvetési korlátú állami cégek nem a hatékonyság növelésében, hanem a minél eredményesebb tervalkuban, lobbizásban és saját teljesítményük fényezésében érdekeltek. De mivel nincs összehasonlítási alap, ezért nem valószínű, hogy igazán megmérettetődik a teljesítmény.

Az állam ráadásul nem szakmai befektető, nem mindig tudja belőni, egy adott eszköz mennyit ér. Ez tükröződött az elmúlt időszak állami felvásárlásaiban is, gyakran merült fel, hogy az állam túlfizette a megvett (többek közt) energiacégeket.

Hogy populistán fogalmazzunk: a tanárok megfizetésével az állam jóval nagyobb társadalmi hasznot, hozamot tud elérni, mint ha energiacégeket vásárol szakmányban.

Menteni, ami menthető

Nagyon úgy néz ki, hogy az alacsony szabályozott megtérülések miatt elhalasztott beruházások, a bizonytalanság miatt előbb-utóbb romolhat a szolgáltatás, jöhetnek az áramkimaradások. Ezt nem szabad megvárni. De, mint fent kifejtettük, a megoldás nem a még egy állami giga energiaholding létrehozásában van.

Minek az állami ikertornyokat egymásnak ereszteni? Inkább tegyen meg mindent az állam azért, hogy a meglévő struktúrák sokkal jobban működjenek, az állami tulajdon részarányának növelése nélkül.

Állami ikerezés helyett lenne még bőven teendő: rendbe kéne tenni a szabályozást. A piaci energiaárak csökkenése miatt ráadásul most úgy lehetne rendbe tenni az energiaszektor szabályozását, hogy valószínűleg a rezsi sem nőne jelentősen. Nem azért kell elsősorban rendbe tenni a szabályozást, mert mondjuk az EU azt mondja, hanem azért mert ez Magyarország érdeke.

Mit kéne tenni? Elsősorban rendezni a szektor árviszonyait, megszüntetni, vagy legalább mérsékelni a keresztfinanszírozásokat (az ipari felhasználók számára például az áram nálunk drága). A szabályozott piacon valós, részletes eszköz- és költségfelülvizsgálat alapján kialakított árakat kellene alkalmazni, növelve az Energiahivatal szakmai függetlenségét (amihez az erőforrásait is valószínűleg növelni kell).

A kiszámíthatóság szintén unalomig ismételgetett követelmény, de nem véletlenül az: mindenfajta bizonytalanság a beruházások ellen hat, különösen azokban a szektorokban –mint az energiaszektor is—, ahol a beruházások megtérülése évtizedekben mérhető. Ezért kapkodni nem szabad. Viszont ahhoz, hogy ne csak az állami ikertornyok rúghassanak labdába az energiaszektorban, meg kellene szüntetni a szektor különadóztatását is.