Manapság a fosszilis üzemanyagok a szégyenpadról figyelik, hogy mennyi idejük is van hátra. De nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor ünnepelt innovációnak számítottak és mindenki megkönnyebbült, hogy használatuk elterjedésével sikerült elkerülni a közelgő környezeti katasztrófát. A mai bejegyzésben visszamegyünk a XIX. századba, hogy felidézzük, hogy mitől is mentett meg minket a szén és a kőolaj elterjedése.

Talán a legismertebb történet az olaj szerepéről szól a bálnák kihalástól való megmentésében. Már a XIX. században volt közvilágítás és elterjedtek voltak a lámpások beltérben is. A lámpaolajok ebben a korban két fő csoportra voltak oszthatók. Egyrészt az állati zsiradékból készülők, másrészt a növényi gyanta (terpentin), kámfor és alkohol elegyek. Mindkét csoport termékeinek azonban jellegzetes, kimondottan büdös szaguk volt az égetés során. Ezért, akik megengedhették maguknak, kevésbé szagos lámpaolajat vásároltak. A legjobb minőségű termék ebből a szempontból a bálnaolaj volt, ami tisztán és szinte szagtalanul égett, de csak ha a bálna orr részén lévő zsírtartalékból állították elő. Nem meglepő módon, pár évtized alatt felfutott a bálnahalászat és a bálnaolaj-termelés. Az 1850-es években azonban megfordul a görbe (ld. a lenti ábrát). A legenda szerint éppen ezidőtájt találtak először Pennsylvániában kőolajat (az első dokumentált kút egyébként 1859-ből való), amiről kiderült, hogy továbbfeldolgozva kerozin nyerhető ki belőle, ami ideális helyettesíthetője lehet a lámpaolajoknak, a bálnaolajhoz hasonló kedvező tulajdonságokkal. Így végső soron az olajnak, vagyis a petróleumnak kell hálásnak lennünk, mert kiváltotta a bálnaolajat és ezzel maradt elég példány a bálnapopulációból ahhoz, hogy ma is megtalálhatóak legyenek óceánjainkban.

Ez a történet azonban, bármennyire népszerű is, sajnos több sebből vérzik. Az 1850-es években a bálnavadászat már az USA ötödik legnagyobb iparága volt. Az 1858-as csúcson 199 bálnavadász hajó járta a tengereket. A termelés ezért valószínűsíthetően a rohamosan csökkenő bálnapopuláció miatt kezdett visszaesni, nem pedig a helyettesítők megjelenése miatt. Még egy talán kevésbé ismert tényezővel magyarázhatjuk a bálnaolaj-termelés visszaesését. Nemcsak a bálnák lettek ugyanis idővel kevesebben, hanem a bálnavadászok is. Az amerikai polgárháború jelentős pusztítást végzett a hajóállományban, a fenti szószedet szerint 1866-ban már csak fele annyi bálnavadász hajó futott ki a kikötőkből. Tehát mire a petróleum igazán nagy mennyiségben megjelent a piacon egyáltalán, addigra a bálnaolaj-termelés már régen meredeken csökkenő trendben volt. A csökkenő kínálat fel is verte az árakat és azok meglehetősen volatilissá is váltak (ld. fenti ábra) az egyre növekvő túlkereslet miatt, ami szintén arra utal, hogy a helyettesítők ekkor még nem jelentek meg széleskörben. Azt is látni kell, hogy a bálnaolaj csak egy kis részét elégítette ki a lámpaolaj keresletnek, ráadásul egy nagyon speciális, luxus fogyasztási igényt szolgált ki. Egy bostoni kiskereskedés 1855-ös árlistája szerint a bálnaolaj gallonja 1.3 dollárba került, szemben az olcsóbb olajokkal, amik jellemzően fele annyiba sem kerültek. A bálnaolaj a tehetősek lámpaolaja volt.

A petróleum tehát igazából az alkohol tartalmú piacvezető termékeket szorította ki és ezzel együtt természetesen a még megmaradt bálnaolaj piaci részesedését is. És mint oly gyakran, itt is találunk állami beavatkozást is a piaci folyamatokba. A polgárháború miatt ugyanis az államnak megnövekedett bevételre volt szüksége, amit az egyre népszerűbb alkoholtartalmú termékek megadóztatásával ért el. 1862-ben gallononként 2 dolláros adót vetettek ki az alkoholra, ami jelentősen megemelte – többek között – az alkoholtartalmú lámpaolajok árát is. Ezzel szemben a petróleumra csak 10 cent (!)/gallon adót vetettek ki, ami jelentősen hozzájárulhatott a petróleumlámpa népszerűségének 1860-as évektől megfigyelt gyors növekedéséhez.

A petróleum tehát kiváltotta a bálnaolajat (is) és ezzel nyilván hozzájárult a bálnavadászat, mint iparág lassú eltűnéséhez, de pusztán az olajszármazékok megjelenésének tulajdonítani a bálnák megmentését nagy hiba volna...

Az igazi szuperhős azonban a szén volt. Igen, az a szén, amit most minden erővel vissza akarunk szorítani. A szén megjelenése előtt ugyanis a fő energiaforrás a biomassza, azon belül is a faanyag volt. A faanyaghoz pedig a fák kivágásával lehetett hozzájutni. Egészen hihetetlen, de az erdők eltűnése a Föld felszínéről már a XVI. századra komoly fenyegetéssé vált. A lenti ábrán jól látható, hogyan „fakult” ki Európa az idők során.

A XIX. században a népesség megduplázódott 200-ról 400 millió főre. A megnövekedett energiaigényt új energiaforrás hiányában valószínűleg nem is lehetett volna kielégíteni pusztán fatüzeléssel és szél- és vízi malmokkal. Szén nélkül nem lett volna lehetséges az ipari forradalom, nem lett volna mivel hajtani a gőzgépeket és hogy kapcsolódjunk az előző történethez, elektromosságot se tudtunk volna előállítani, hogy a petróleumlámpát felváltsa Edison égője. A szén elterjedése nemcsak az erdőket mentette meg, hanem a világtörténelem egyik leggyorsabb fejlődési ütemét eredményezte, ami soha nem látott életszínvonal emelkedést is jelentett egyben.

A mai bejegyzés tanulsága, hogy ami elsőre jó megoldásnak tűnik, mert megold egy létező problémát, könnyen újakat generálhat. A „bálnabarát” kőolaj és az „erdőmentő” szén XIX. századi környezeti katasztrófákat előztek meg és soha nem látott gazdasági fellendülést eredményeztek, de az időközben megemelkedett széndioxid-kibocsátás eredményeként mára a globális felmelegedés elsőszámú felelősei lettek. És igen, előfordulhat, hogy a most felfutó megújuló energiaforrások is ma még előre nem látható, leküzdendő kihívások elé állítják majd az emberiséget a jövőben, de ha hiszünk a piac, az állami szabályozás és a technológiai innovációk erejében, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az emberi találékonyság arra is talál majd választ. Legrosszabb esetben itthagyjuk ezt a bolygót...