Az LSE egyik blogján jelent meg a napokban az alábbi ábra, amely a felsőfokú végzettséggel rendelkező képviselők arányát mutatja a parlamentekben 6 nyugat-európai országban, 1854-től napjainkig.

Egyrészt az látszik, hogy 2017-ben az összes ország parlamentjében jelentős többséget képviselnek a felsőfokú végzettséggel rendelkezők. A brit parlament tagjainak 10%-a, a német Bundestag 18%-a ráadásul posztgraduális fokozattal is rendelkezik. Emellett 2017-ben volt a legmagasabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya mind a 6 országban az általános választójog kb. egy évszázados bevezetése óta. Az alacsonyabb végzettségűek tehát mára szinte kiszorultak az országgyűlésekből úgy, hogy a legtöbb országban a választásra jogosultak 70%-át alkotják.

Ha a felsőfokúak parlamenti arányának időbeli alakulását vizsgáljuk, szinte mindegyik ország adatai egy U-alakú görbét formálnak. A 19. század végén és a 20. század elején, amikor a választójog még nem volt általános, a legtöbb országban a jelenlegihez hasonló volt a tanultabb rétegek képviseleti aránya az országgyűlésekben. Az általános választójog elterjedésével és a képzetlenebb rétegeket is megszólító ideológiák népszerűvé válásával párhuzamosan csökkent a képzettebbek aránya a tanulatlanabb rétegekhez képest a törvényalkotásban. A második világháborút követően aztán újra emelkedésnek indult az arány, először csak fokozatosan, majd a 70-es évektől meredeken. A vizsgált országok közül Dánia tűnik erős kivételnek, ahol az időszak legnagyobb részében viszonylag stabilan 20-30% között volt a felsőfokú végzettségűek aránya, és csak napjainkban zárkóztak fel a többiekhez ugrásszerűen.

A magasabb képzettségűek politikai reprezentációja nem csak az országgyűléseken belül magasabb, hanem a szavazójogukat gyakorlók, a civil szervezetekben aktívak, és egyáltalán a politikai kezdeményezésekben résztvevők között is. A fent lehivatkozott cikk szerzői a problémát abban látják, hogy a választók között jóval nagyobb arányban jelen lévő legfeljebb másodfokú végzettséggel rendelkezők reprezentációja sérül ezzel, egyfajta demokratikus deficitet okozva. A magasabb végzettségűek ugyanis más szemmel tekintenek a gazdaságot, a lakosság egészét érintő problémákra. Jellemzően tájékozottságuk és véleményük kiegyensúlyozottabb, műveltségükből fakadóan pedig relatíve liberálisabbak, nyitottabbak, mint a kevésbé tanult emberek. Márpedig, ha az emberek úgy érzik, hogy olyanok képviselik őket, akik nem tudnak azonosulni a problémáikkal, az fokozatosan erősítheti a politikától való eltávolodást, az érdektelenné válást a politika iránt. Az emberek úgy érezhetik, hogy nemcsak, hogy nem értik, amiről a parlamentben beszélnek, hanem nem is arról beszélnek a képviselők, amiről kellene. A jelenséget a szerzők egyenesen az ún. politikai meritokrácia kitermelődésének látják.

Természetesen, a közügyekkel való foglalkozás feladatköréből, a hozzá járuló felelősségből és már a jelentéséből adódóan is kompetenciát kíván. A szükséges kompetenciák megszerzésének pedig fontos előfeltétele a jó minőségű oktatásban való részvétel. A szerzők azonban több dologról nem tesznek említést a helyzet elemzésekor. A politikai reprezentáció sérülésének kérdése például jelentősen függ az oktatásban meglévő egyenlőtlenségek kérdésétől. Az oktatásban való mobilitás, az egyenlő lehetőségek megjelenése nagyban árnyalhatja a reprezentáció kérdését. Ha a mobilitás sérül, az valószínűleg a társadalom politikai tagozódását, és további lépéseken keresztül a demokratikus reprezentációt is csökkentheti. Habár a szerzők megemlítik, hogy a képzetlenek politikai aktivitása általában alacsonyabb, arról nem tesznek említést, hogy a választáson milyen arányban indulnak el a felsőfokú végzettséggel rendelkezők és nem rendelkezők, pedig ez is árnyalhatja a demokrácia sérülésének kérdését. Előfordulhat ugyanis, hogy a választók szemében a kompetencia előfeltétele a kormányzásnak, és bíznak abban, hogy a képviselők nemcsak saját „osztályaik” érdekeit képviselik.

Az Európai Unió, de számos tagállam is napjainkban reformkényszer alatt áll. A gazdasági integráció mélyítése, az energiapiac átalakulása, a migrációs hullám, de a függetlenedési törekvések kezelése is mind-mind olyan problémák, amelyek tartós megoldása nem lehetséges a szélesebb választói réteg támogatása nélkül. Nem mindegy, hogy ez az időszak hogy vonul majd be a történelemkönyvekbe: a politikai meritokrácia vagy pedig a demokratikus deficit csökkentésének kezdeteként.