A globális felmelegedés elleni harc költséges. Az országok és a vállalatok is hatalmas összegeket költenek arra, hogy csökkentsék, vagy legalább kordában tartsák szén-dioxid kibocsátásukat. Mindaddig azonban, amíg ezt nem teszi meg minden piaci szereplő, azoknak, akik hisznek a klímaváltozásban, ez bizony komoly versenyhátrányt is jelenthet még egy jó darabig. Nem meglepő tehát, hogy időről időre felerősödnek azok a hangok, akik szeretnék tudni, hogy a felmelegedést tényleg az ember okozza vagy az igazából egy természetes folyamat, amivel nemhogy nem lehet, hanem nem is érdemes, sőt nem is szabad szembeszállni. Az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy teljesen mindegy, hogy mi okozza felmelegedést, a legjobb stratégia akkor is küzdeni ellene. Kisebb és alapjaiban más jellegű a kockázata a környezetvédelem túltolásának, mint a "nemcselekvésnek".

Először is fontos kiemelni, hogy üvegházhatású gázokra szükség van a légkörben. Nélkülük nem tudná a bolygó a Nap melegét megfogni és a Föld gyorsan kihűlne, felszíne fagyott lenne. Azonban kényes egyensúly biztosítja a jelenlegi nagyjából 15 fokos globális átlaghőmérsékletet. Az üvegházhatású gázok koncentrációjának már kis csökkenése is jégkorszakot eredményezhet, ahogy kis növekedése a hőmérséklet jelentős emelkedését.

Ha szkeptikusak is vagyunk a tekintetben, hogy a Nasa milyen pontossággal tudja megbecsülni, hogy mekkora volt a szén-dioxid koncentrációja a légkörben 400 ezer évvel ezelőtt, az nem vitatott, hogy az ipari forradalom óta a szén-dioxid koncentrációjának növekedése látványosan felgyorsult, valószínűsíthetően a korábban tapasztaltakhoz képest is. A tudósok tehát alapvetően nem a klímaváltozás miatt aggódnak, az a bolygó történetének szerves része. A Nasa szerint például az elmúlt 650 ezer évben 7 jégkorszak is lehetett (amiket értelemszerűen felmelegedési időszakok követtek), amik közül a legutóbbi mindössze 7000 éve érhetett véget. A klímaváltozás dinamikájának, sebességének megváltozása az, ami aggasztó.

Forrás: https://climate.nasa.gov/evidence/

Amikor a századfordulón, az egyébként Nobel-díjas, svéd Svante Arrhenius megjósolta, hogy az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése a globális átlaghőmérséklet növekedését fogja okozni, a „klímaváltozás atyja” még nem tudta, hogy a felmelegedés hogyan hat a légkör nyomásrendszerére, a szélrendszerekre és a vízkörforgásra, óceáni áramlatokra. Ezekről az összefüggésekről ma már sokkal többet tudunk. Az ENSZ IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) szervezete közérthető formában évente összefoglalja a klímaváltozással kapcsolatos kutatások főbb állításait és felhívja a figyelmet a legfőbb kockázatok, veszélyek (mint vékonyodó jégtakarók, tengerszint-emelkedés, extrém időjárási jelenségek) várható hatására.

Széleskörű tudományos konszenzus van abban, hogy az üvegházhatású gázok megnőtt légköri koncentrációja növeli az átlaghőmérsékletet és ezzel a globális felmelegedés ütemét. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy sokkal egyszerűbb megmérni és megbecsülni a felszíni hőmérsékletváltozást, mint a háttérben megbújó okokat azonosítani. Arra vonatkozóan, hogy a felmelegedés mennyiben természetes folyamat és mennyiben emberi tevékenység eredménye, sokkal óvatosabb állításokat találunk.

A klíma tényleges változása három, valószínűleg egymással párhuzamosan ható okra vezethető vissza. Ezek az éghajlati rendszer (minden külső hatás nélküli) belső ingadozásai; a természetes külső tényezők miatti és az antropogén, emberi tevékenységtől függő hatások.

• Az éghajlati rendszerben bizonyos változékonyság minden külső kényszer nélkül is ki tud alakulni. Globális átlagban ez a változékonyság néhány tized fokos. Ismert példája ennek a belső változékonyságnak az El-Niño jelenség, ami 3-7 évente ismétlődik jellemzően az alacsony földrajzi szélességek mentén. Már a perui halászok is megfigyelték, hogy karácsony táján a halban gazdag, hideg áramlást minden évben hosszabb-rövidebb, halban szegény, meleg áramlat váltja fel. Ma már tudjuk, hogy a hideg víz felszínre törésének elmaradása a Csendes-óceán hatalmas területein több (1997/98-ban pl. 5-6°C) fokos pozitív hőmérsékleti anomáliát okoz. E jelenség több hónapig, egy-két évig fennmarad, és alapjaiban átalakítja az egyenlítői térségek légkörzését.
• Kevésbé hangsúlyos az is, hogy a felmelegedés egy jelentős része természetes folyamat. A naptevékenység, a napállandó fluktuációja és a vulkánkitörések mind hatással vannak a globális éghajlatra. S bár egyre több jel mutat abba az irányba, hogy ezekben a külső tényezőkben nem történt olyan drasztikus változás az elmúlt 100 évben, ami az üvegházhatású gázok koncentrációjának megfigyelt mértékű növekedését okozhatta volna, szerepük korántsem elhanyagolható.
• Az emberi tevékenység okozta hatások jelentősége azonban az iparosodás óta egyre nagyobb. A Föld lakossága az 1800-as években, az ipari forradalom hajnalán körülbelül 1 milliárd lehetett. Az életszínvonal javulásának és az egészségügyi ellátás fejlődésének eredményeként mindössze 100 év alatt a világ népessége megduplázódott. Ma pedig több, mint 7 milliárd ember él a bolygón és ez a szám még mindig növekszik. Ennek az embertömegnek az ellátása és az életszínvonal emelkedésével a növekvő igényeknek a kielégítése pedig nyilvánvalóan jobban megterheli a bolygót, mint akár száz évvel ezelőtt. A mezőgazdaság, állattenyésztés egyre nagyobb területeket hasznosít, míg az energiaigény hasonlóan exponenciális növekedése a fosszilis energiahordozók szerepét növelte ezzel párhuzamosan.

A Nasa és a fent már hivatkozott IPCC jelentés szerint „nagyon valószínű, hogy a globális átlaghőmérsékletben a XX. század közepe óta megfigyelt növekedés nagy része az antropogén üvegházhatású gázok koncentráció-növekedésének tudható be”. A „nagyon valószínű” az IPCC szóhasználatában legalább 90%-os bizonyosságot jelent, amely szám ez esetben a szakértők szubjektív meggyőződésének mértéke, nem pedig valamifajta objektív számítás eredménye.

De kell-e tudnunk, hogy pontosan hány százalékban járulnak hozzá az egyes tényezők a globális felmelegedéshez? A statisztikai hipotézisvizsgálathoz hasonlóan alapvetően kétféle hibát követhetünk el. Elsőre jó példa a világ leghíresebb klímaszkeptikusa, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki nem hisz a klímaváltozásban és ezért az amerikai gazdasági érdekeknek rendeli alá a szén-dioxid kibocsátás csökkentési erőfeszítések mértékét. Aminek eredményeként elsősorban a versenyképességi szempontokat szem előtt tartva, nemhogy nem áll bele a küzdelembe, hanem kilép a párizsi klímaegyezményből és visszavonulót fúj a már elfogadott szabályozásokban is. Donald Trump ezzel azt kockáztatja, hogy amennyiben később 100%-ban is bizonyossá válik, hogy mégis az emberi tevékenység okozta a felmelegedést, addigra olyan visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el, ami jó eséllyel a bolygó egy jelentős részét lakhatatlanná tenné dédunokái számára.

A második kockázatot az Európai Unió példáján keresztül lehet jól bemutatni. Az EU ugyanis éppen ellenkező stratégiát folytat. Még a „legzöldebb” szakértők szerint is gyakran teljesíthetetlen és irreális környezetvédelmi célokat tűz ki, akár a megújuló arányra, akár a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének mértékére, amelyeknek beruházásigénye más területekről von el forrásokat és alapvető strukturális változásokat okoz az európai gazdaságok szerkezetében (ld. pl. német autógyártó szektor és beszállítói). Teszi ezt úgy, hogy egyáltalán nincs garancia arra, hogy ebben a világ többi része, beleértve főbb versenytársait is követni fogják. De mit is kockáztat ezzel az EU? Azt, hogy amennyiben később bizonyossá válna, hogy mégsem az emberi tevékenység okozta a felmelegedést, egy remélhetőleg sikeres átmenet eredményeként gazdaságát egy fenntarthatóbb, hatékonyabb erőforráselosztásra és energiatermelésre állította át, városainak tisztább lesz a levegője és általában csökkenti a károsanyagkibocsátás miatti egészségügyi kockázatokat, polgárai pedig egy energiahatékonyabb növekedés előnyeit élvezik.

Mielőtt levonnám a következtetést, még egy fontos aspektusát szeretném kiemelni az egész klímaváltozással kapcsolatos vitának. Az üvegház-gázok többségének igen hosszú a légköri tartózkodási ideje. A metán már 8-12 év után kikerül a légkörből, de a legfontosabb freonfajták csak 10-200, a dinitrogén-oxid mintegy 120 év elteltével bomlik el a légkör felsőbb rétegeiben. A légkört antropogén eredetű többletként terhelő szén-dioxid molekulák pedig akár 200 évig is a légkörben maradhatnak, mielőtt azokat az óceán, vagy a bioszféra elnyelné.

A hosszú élettartamnak két fontos következménye is van. Egyrészt e gázok koncentrációja a Föld területén közel egyenletes, hiszen van idő arra, hogy a légáramlás azokat az ipari és lakossági forrásoktól távoli területekre is eljuttassa. Tehát lokálisan lehet tisztább a levegő, de a felmelegedés elleni küzdelem nem lehetséges helyben. Csak globális összefogással van tehát értelme visszafogni az üvegházhatású gázok kibocsátását. Másrészt, hiába kezdjük el csökkenteni a kibocsátást, a koncentráció ezt csak évszázados késéssel fogja lekövetni, ha nem találunk belátható időn belül technológiát arra, hogy kivonjuk az üvegházhatású gázokat gazdaságosan a légkörből.

Mindezek fényében azt állítom, hogy nem kell káosz-elméletből doktorálni ahhoz, hogy el tudjuk dönteni melyik kockázatot is érdemes bevállalni. Nem véletlen, hogy a klímaváltozás elleni harc mellé beálltak a politikusok és a közvélemény is. Az üzenet ugyanis mindenki számára érthető. Tenni kell azért, hogy ne kelljen elköltözniük a későbbi generációknak a bolygóról. Néha úgy tűnhet, hogy a fogyasztói szokásokat nem könnyű megváltoztatni és az is egyértelmű, hogy a mostani gazdasági modellek még nem klíma-semlegesek, de ez nem jelenti azt, hogy ez örökké így is marad.