Ahhoz, hogy a globális üvegházhatású gázkibocsátás a párizsi klímegyezményben foglaltaknak megfelelően alakuljon, és a felmelegedés mértéke jó eséllyel 2°C alatt maradjon, költenünk kell gazdaságunk dekarbonizációjára. Hogy mennyit? Néhány megbízható becslés szerint a következő 30 évben évente a globális GDP-nek csak mintegy 0,5%-át. Ráadásul úgy, hogy ez a beruházás meg is térül. A nehézség alapja inkább a relatív nyertesek és vesztesek közötti elosztási kérdés rendezése.

Az EU 2050-es dekarbonizációs célkitűzéseit nemrég megvétózta négy kelet-európai tagállam, annak ellenére, hogy ők sem vitatják a célok szükségességét, viszont szeretnének kompenzációt kapni az őket érő várható gazdasági veszteségekért. E tekintetben különösen Lengyelország kitettsége jelentős, hiszen náluk az áram mintegy 80%-a szénből van, ráadásul jelentős részben helyi szénből.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA, International Energy Agency) szerint a „fenntartható fejlődés” szcenárióban a globális felmelegedés kordában tartható, amennyiben a megújulók aránya globálisan az összes energiaforráson belül 2040-re 30%-ra nő (a 2017-es 10%-ról), és a nukleáris arány 9%-ra nő (a 2017-es 5%-ról). Ehhez azonban 2018-2040 között összesen 68 billió dollárt kell beruházni az energiaszerktorban, főleg dekarbonizációs és energiahatékonysági célokra (de van benne 15 billiónyi fosszilis beruházás is). A 68 billió dollár az annyi, mint 68,000 milliárd dollár. Ez rengeteg pénz. Viszonyításképpen a világ GDP-je 2018-ban 85 billió dollár volt. A „fenntartható fejlődés” szcenárió 68 billiós összberuházása 23 év alatt kell összejöjjön, ami évente átlagosan 2,9 billió. Ez a világ tavalyi GDP-jének a 3,4%-a. (A jövőbeli várható GDP-nek kisebb százaléka, hiszen a GDP tovább nő.)

Igen ám, de ezt a magas beruházási igényt nem a nullához kell viszonyítani. Az IEA alapszcenáriójában (a neve „new policies”), amelyben nem teljesülnek a klímacélok, csak simán éljük az életünket, egyre többen és egyre gazdagabban, és mindehhez elegendő energiát biztosítunk, tovább növelve az éves széndioxid kibocsátást, szintén szükség van beruházásokra. Egyrészt az elöregedő infrastruktúra pótlására, másrészt a többlet energiaigény kielégítésére. Ebben a szcenárióban 2018-2040 között 60 billió dollárt kell beruházni energia kínálati és keresleti technológiákba, de ebben a szcenárióban kevesebb jut megújulókra és energiahatékonyság javításra. Ez is nagyon sok pénz, évente átlagosan 2,6 billió, ami a tavalyi GDP 3,0%-a.

Vagyis ahhoz, hogy a bolygó potenciális megsütésével járó szcenárióból átlépjünk a bolygó fenntarthatóságát legalább valószínűsítő szcenárióba, az energiával kapcsolatos beruházásainkat 2040-ig évente a GDP 0,5%-ával kell megtoldjuk. Ez se kevés ugyan, de teljesíthetőnek kellene lennie. Ha azt is megnézzük, hogy mit kapunk azért a 0,5%-ért, akkor elég jó üzletnek tűnik.

Hasonló eredményre jutott az IRENA is (International Renewable Energy Agency). Ők a 2050-ig terjedő időszakot vizsgálták, ami hosszabb időszak, mint az IEA elemzésében használt 2040-es. 2050-re a megújulók aránya a teljes energiamixben szerintük 66%-ra kell nőjön. Ehhez a 2016-2050 közötti időszakban 110 billió dollárt kell beruházni, ami évente átlagosan 3,1 billió, vagyis a tavalyi GDP 3,1%-a.

Az IRENA-tanulmány is megnézi, hogy mi lenne egy olyan alapszcenárióban, amelyben nem teljesülnek ugyan a klímacélok, de a növekvő gazdaságunk növekvő energiaigényét mégis kielégítjük. Ebben a referencia-szcenárióban a 2016-2050 közötti összes energiaberuházás 94 billió dollár, ami évente átlagosan 2,7 billió, azaz a tavalyi GDP 3,2%-a.

Ismét az látszik, hogy a két világkép közötti többletberuházási igény évente átlagosan a világ tavalyi GDP-jének 0,5%-a, 35 éven keresztül.

Az IRENA-tanulmány azt is bemutatja, hogy ezek a beruházások összességében gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő hatásúak, miközben a reálbérekre pozitív a hatásuk, és a karbonadóknak köszönhetően a megnövekedett kormányzati bevételek adócsökkentést és más lakossági transzfereket tesznek lehetővé.

lyen környezetben léteznie kell egy olyan újraelosztási mechanizmusnak, ami kompenzálja az átmenet relatív veszteseit. Ilyen lehetséges újraelosztási mechanizmusokat tekint át a Bruegel tanulmánya.

A fenti, globális elemzések mellett regionális tanulmányok is készültek a témában, amelyek hasonló következtetésekre jutnak. Az EU hatástanulmánya a 2050-es dekarbonizációs célkitűzésekről ugyancsak azt találja, hogy azok összességében lehetnek gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő hatásúak, igaz, a folyamat egyes szektorokban visszaeséssel jár. Az energiakiadások középtávon emelkednek, de a gazdaság is növekszik, így 2030-ban jövedelemarányosan az energiakiadás nem változik, 2030 után pedig csökkenhet is, ha addig az energiahatékonyság javítására helyeztük a hangsúlyt. Itt is az látszik, hogy a klímára nézve kedvezőtlen alapszcenárióban is költeni kell az EU energetikai rendszerére évente átlagosan 0,37 billió eurót 2031-2050 között, ami az előrejelzett GDP 1,9%-a, miközben a fenntartható pályán (80%-os éves üvegházhatású gázkibocsátás csökkentés 2050-re) az energetikai beruházási igény évente 0,47 billió euró, ami az előrejelzett GDP 2,4%-a. (A járműpark lecserélése ebben nincs benne, ahhoz az alapszcenárióban évente 0,81 billió eurót, a fenntartható pályán évente mintegy 0,87 billió eurót kellene költeni, a különbség tehát évi 0,06 billió euró.)

Ugyanerre jut egy Egyesült Államokbeli teljes dekarbonizációs elemzés is a Stanford egyetemről. Szerintük is összességében gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő hatású az átalakulás, és hosszú távon még az éves energiafogyasztásra szánt kiadások is alacsonyabbak lesznek. Ebben az elemzésben egyébként 13,4 billió dolláros összberuházási igényt becsültek az Egyesült Államok teljes dekarbonizációjára. A 100%-os dekarbonizáció azonban drágább, mint a 80%-os, a dekarbonizáció utolsó 10-20%-a jelentősen drágítja a dolgot, miközben a felmelegedés kordában tartásához erre nincs is szükség. (Egy másik becslés szerint ugyanakkor a meglévő áramellátási infrastruktúra hosszú távú fenntartása is igényelne önmagában 5 billiót, tehát csak a kettő különbsége a tényleges dekarbonizációs többletberuházási igény.)

A dekarbonizáció problémája tehát nem annyira makrogazdasági vagy technológiai, hanem inkább társadalmi, politikai, elosztási kérdés. Ami az egész társadalom számára, akár regionálisan, akár világszinten, összességében kedvező, az nem jelenti azt, hogy mindehol, mindenki nyertese lesz a változásoknak.

Az erőforrrások globális eloszlása egyenlőtlen, mind földrajzilag, mind iparáganként, így a dekarbonizációs folyamatnak középtávon lesznek nyertesei és vesztesei is. Az amerikai, lengyel és más országok szénipari dolgozóitól a közel-keleti olajexportáló országokig sokan ellenérdekeltek. Mások érdekeltek, mert jól állnak a karbonmentes erőforrásokkal való ellátottságban (pl. technológiai előnyök napelem- vagy szélkerékgyártásban, sok szélfújás és napsütés, lítium és más érclelőhelyek). Ahhoz, hogy megvalósuljon a dekarbonizációhoz szükséges globális koordináció, meg kell találni azokat a kompenzációs mechanizmusokat, amik az egyes országokon belül, illetve nemzetközi viszonylatban is érdekeltté teszik a rövid- és középtávon viszonylagos veszteseket az átmenetben.

Ilyesmire látunk példát Németországban, ahol kimondták, hogy 2038-ig be kell zárni az összes szénerőművet, amihez 20 év alatt várhatóan mintegy 40 milliárd eurós kompenzációt fognak kifizetni a folyamat közvetlen károsultjainak (szénerőművek, szénbányák tulajdonosainak és régióinak), és további mintegy évi 2 milliárd eurót az áramfogyasztók kompenzálására az olcsó szénerőművek bezárása miatt dráguló áramért.

Hasonló zajlik az EU 2050-es klímacéljai körüli egyezkedésben. Idén a finn elnökség egyik kimondott célja lesz, hogy politikai támogatást biztosítson az EU 2050-es dekarbonizációs célkitűzéseihez. Ehhez meg kell találni azt a kompenzációs mechanizmust, ami akár 5 milliárd euróért ugyan, de politikai megoldást ad a problémára. A makrogazdasági, technológiai kihívások – eddig úgy tűnik – megoldhatók.