Egy Földre tévedt marslakó bizonyára nagyon meglepődne, hogy az USA-nak Szaúd-Arábia a szövetségese, Irán pedig az ellensége. De mindez megváltozhat, ha a fundamentumok hosszú távon felülkerekednek a történelmi sérelmeken.

Zsoldos István és Szőke Diána írása

Szaúd-Arábia, ahol a nők harmadrangú állampolgárok

Szaúd-Arábia a világ egyik legkeményebb autoriter rendszere: nincsen sem érdemi parlamenti törvényhozás, sem demokratikus választási rendszer, és az ország az emberi jogok tiszteletben tartásában sem erős. A nőket másod- (vagy inkább harmad-) rangú állampolgárként kezelik – például autót sem vezethetnek, ami sehol máshol nincs a világon betiltva (bár ki tudja, meddig marad ez így...). A családon belüli erőszakot csak idén augusztusban minősítették bűncselekménynek.

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások elkövetőinek többsége is szaúdi állampolgár volt, és az utca emberei közül sokan hozzájuk hasonlóan gondolkodnak a világról (bár a politikai elit, valamelyest vonakodva, de elhatárolódott a merényletektől)… Ugyan Szaúd-Arábia is változóban van, azért összességében továbbra is egy középkori/törzsi berendezkedésű társadalomról van szó, és a legtöbb reformot fölülről kezdeményezik.

Irán sok mindenben „nyugatibb”

Irán viszont teljesen más, „civilizáltabb” benyomást kelt. Persze ez is autoriter rendszer; a hatalom az Őrök Tanácsa, valamint a Legfelsőbb Vezető kezében összpontosul. Mindazonáltal itt létezik parlament (az ún. medzslisz), és nagyobb súlya van az állampolgári szavazatoknak. Ez utóbbira jó példa, hogy az irániak idén júniusban új, elődjénél sokkal mérsékeltebbnek tűnő elnököt választhattak.

A nőket sokkal kevésbé nyomják el, mint Szaúd-Arábiában, és nagyobb részük végzi el a középiskolát (96% a szaúdi 88%-hoz képest). Ezen felül pedig Iránban a felsőoktatásban is több ember tanul tovább (itt 49%, Szaúd-Arábiában 41% az arány a korcsoporton belül). Az iráni termékenységi ráta (1,9 gyermek/nő) jellemzően nyugati trendeket tükröz, míg Szaúd-Arábiában ez a szám még mindig 2,8 (bár csökkenőben van).

Iránban a nők is hallatják hangjukat. Forrás: http://www.radosh.net

További beszédes jelei is vannak a két társadalom közti különbségeknek: gondoljunk csak a Teherán parkjaiban öltönyben sakkozó öreg bácsikra, vagy az utcán tüntető diákok látványára – ezek mind közelebb állnak a nyugati mintákhoz. Az iráni lakosság (vagy legalábbis az értelmiség) egy jó része aránylag USA-pártinak mondható, legalábbis a két ország közti feszültségekhez képest. Irán is komoly változásokon megy keresztül, de ez inkább alulról induló kezdeményezés, melynek a politikai elit (eddig) ellen próbált állni.

Ezek alapján Irán sokkal természetesebb szövetségese lehetne az USA-nak, mint Szaúd-Arábia.

De a történelem közbeszólt

Mégis, a történelem mostanáig felülírta ezeket a fundamentumokat. Irán büszke ország, a világ egyik legősibb folyamatos civilizációinak egyike. Közelmúltbeli történelmét nagymértékben meghatározta az olajkincs, és az ország a 20. században sokszor került a nagyhatalmi érdekek, a szekularizációs törekvések és az iszlamista fundamentalizmus kereszttüzébe. Itt alakult meg több mint száz éve a British Petroleum (BP) akkor még Anglo-Persian Oil Company néven. 1953-ban az USA és Nagy-Britannia aktív szerepet vállaltak Moszadek iráni miniszterelnök hatalmának megdöntésében, aki államosította az iráni olajipart, ill. korlátozni igyekezett a sah jogköreit.

Az 1979-es iszlám forradalom részben függetlenségi harc volt az USA (vagyis a „Nagy Sátán”) ellen, és a teheráni amerikai követségen több mint egy évig tartó túszdráma (más értelmezésben az „amerikai kémtanya meghódítása”) talán begyógyíthatatlan sebeket ejtett az amerikai pszichén… És akkor még nem is beszéltünk a volt iráni elnök, Ahmedinezsád népirtásra buzdító retorikájáról Izraellel szemben, vagy arról a nem túlságosan titkolt pénzügyi támogatásról, melyet Irán a síita összetartás jegyében a libanoni Hezbollahnak és Szíriában az Aszad-rezsimnek juttat. Iránnak a nukleáris hatalommá válására tett kísérlete csak az utolsó csepp a pohárban Amerika számára.

Természetesen már a múltban is gyakran előfordult, hogy a gyakorlati érdekek felülírták az ideológiai viszályokat. Ennek tipikus példája az 1980-as évek Irán-kontra botránya, amikor is az USA titokban adott el fegyvereket az akkor embargó alatt álló Iránnak, majd az így befolyt pénzzel a nicaraguai kormány ellen küzdő kontra felkelőket támogatta.

Az amerikai-szaúdi kapcsolatok története sem volt soha zökkenőmentes, mégis egy kimondatlan egyezségen alapult: az USA garantálja a szaúdi rendszer fennmaradását, a királyság biztonságát, cserébe a közel-keleti ország a nemzetközi olajpiacok egyfajta „központi bankárjaként” viselkedik. Ennek keretében a szaúdiak többletkapacitásokat tartanak fenn, amivel stabilizálják az árakat, ha éppen kiesik valahonnan a termelés; viszont ha túl alacsonynak tartják az olajárat, csökkentik a saját termelésüket. Ezt az amerikai olajvállalatok sem jogi, sem gazdaságossági szempontból nem tehetnék meg.

Az új elnök lesz az iráni Gorbacsov?

Talán az USA-Irán és USA-Szaúd-Arábia viszony közti különbségek történelmi véletlenekből fakadnak. Szaúd-Arábiában később fedezték fel az olajat, mint Iránban, és a kietlen sivataggal borított ország nem volt vonzó gyarmatosítási célpont. Ezzel szemben Irán évszázadok óta a különböző nagyhatalmi érdekek középpontjában áll; az olajban gazdag ország egyfajta ütközőzóna volt előbb a Brit Birodalom és Oroszország közti Nagy Játszmában, majd később az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Vajon a földrajzi fekvés ennyire meghatározza egy ország sorsát...?

Vagy a fundamentumok felülkerekedhetnek a történelmi sérelmeken? Az új iráni elnök kétségkívül igyekszik gesztusokat tenni mind az USA, mind Izrael irányába. Rohani elnök angol nyelvű nyilatkozattal üzent az amerikai TV-nézőknek, köszöntötte a zsidókat új évük kapcsán, elismerte a holokauszt történelmi tényét (egyes országokban ez már önmagában nagy előrelépésnek számít), sőt, még arról is szó esett, hogy személyesen találkozik Obama elnökkel az ENSZ Közgyűlésén (ez utóbbi aztán mégsem jött össze).

Nem hagyhattuk ki az Economist eheti karikatúráját. Forrás: economist.com

Az USA és Izrael persze nem fognak teljes mértékben megbízni Iránban mindaddig, amíg a mostani rendszer fennmarad. És jelenleg Irán eleve nem akarja teljesen feladni az atomprogramját (és pláne nem készül rendszerváltásra). Mégis előfordulhat, hogy Rohani egyfajta iráni Gorbacsovnak bizonyul: egy reformpárti politikai vezető, aki olyan változásokat indít el, melyeknek később nem tud korlátot szabadni, és melyek idővel a rendszer összeomlásával járnak. Hiszen Iránban nagyfokú a társadalmi elégedetlenség, és komoly gazdasági problémákat okoz az olajembargó. Lehet, hogy épp ezért hagyta egyáltalán az Őrök Tanácsa, hogy egy mérsékeltebb jelölt is induljon az elnökválasztáson…

Mindazonáltal a politikai fundamentumok természetüknél fogva idővel jobban érzékeltetni fogják hatásukat. Erre természetesen nincsenek garanciák, az iráni közhangulat is sokat változhat (mondjuk egy izraeli bombázás nyomán), vagy az olajembargó enyhülésével nagyobb lehet a rezsim mozgástere is.

De akárhogy is alakuljanak az események, jó esélye van annak, hogy Irán előbb-utóbb közeledni fog a Nyugat és Izrael felé, demokratikusabbá válik, és ez a fordulat akár nagyon gyorsan is bekövetkezhet. Ezidáig ugyanis az olajbevételek támasztották alá a rezsim hatalmát, mint ahogy ez anno a Szovjetunióban is történt. Lehet, hogy a mostani olajembargó Irán ellen ugyanazt a szerepet játssza, mint az 1980-as években az olajárcsökkenés és a fegyverkezési verseny tette a Szovjetunió esetében.

Ha a Szovjetuniónak, mint a világ egyik szuperhatalmának, akár néhány év is elég volt a teljes összeomláshoz, akkor Iránnak, mint a globalizált, felgyorsult világ egyik regionális középhatalmának talán egy kis lökés is elegendő lehet a rendszerváltás beindításához. Számos megalapozatlan remény után az elcsigázott Irán-elemzők talán nem is érzik a változás szelét… Mint ahogy kevesen látták volna még néhány éve előre azt az átalakulást, mely most Burmában zajlik éppen.

Milyen következményekkel járna egy iráni rendszerváltás, és az iráni-nyugati kapcsolatok felmelegedése? Ez óriási változásokat hozhat – hogy miket, arra egy következő posztban térünk majd vissza.

Netanjahu: "Kinn a bárány, bent a farkas". (A kép csak illusztráció).

Irán: Nukleáris macska-egér játék?

A Közel-Keletről szóló rosszhír dömping (legyen szó akár a véres szíriai polgárháborúról, az egyiptomi alkotmányos válságról, a líbiai zavargásokról vagy az újból fellángoló erőszakról Irakban) talán elfeddte az elmúlt hónapokban Iránnal kapcsolatban kiszivárgó, többnyire pozitív fejleményeket.

Rohani elnököt, akit egyértelmű többséggel választottak meg idén júniusban, a közvélemény általánosságban reformernek tekinti (legalábbis a többi jelölthöz képest…). Már tett is néhány bizakodásra okot adó gesztust: sokkal mérsékeltebb kormányt nevezett ki, néhány ismert politikai foglyot szabadon engedtetett, és az amerikai NBC csatornán ország-világ előtt kijelentette, Irán sosem fog nukleáris fegyvereket fejleszteni.

Az atomprogrammal kapcsolatos tárgyalások Irán és a P5+1 hatalmak (azaz az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, valamint Németország) között ezen a héten folytatódnak; Irán várhatóan új tárgyalócsapattal érkezik. Rohani elnök nemrég azt is mondta, viszonylag gyorsan (3-6 hónapon belül) megállapodásra szeretne jutni az atomprogramról.

Persze sok a kétely és gyanakvás Irán valódi motivációi körül. Egyesek szerint Irán egyszerűen sarokba szorítva érzi magát a kemény gazdasági szankciók miatt, míg az izraeliek óvatosságra intenek; szerintük Irán időt akar nyerni ezekkel a lépésekkel, hogy közben elérjék az atomhatalmi küszöböt. És az is köztudott, hogy a végső szót nem is az elnök, hanem a Legfelsőbb Vezető mondja ki. Azonban, ha a szándékok valódiak, akkor ez nagyon pozitív hír lenne – és még azt a szunnita-síita megosztottságot is enyhíthetné, mely az elmúlt évtizedben a Közel-Kelet egyik fő törésvonalává vált.

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!