Jó lenne a széndioxid-adó bevezetése az EU döglődő kibocsátás-kereskedelmi rendszere helyett. Reméljük, Olaszország komolyan gondolja, és a lelkesedés kitart a közelgő olasz választások után is.

Az olasz környezetvédelmi miniszter, Corrado Clini nemrég azt nyilatkozta, hogy széndioxid-adót javasol majd a jelenlegi EU-s kibocsátás-kereskedelmi rendszer (ETS) helyett az EU-s környezetvédelmi miniszterek decemberi Tanácsán. Furcsa, hogy a javaslat nem kapott eddig nagyobb sajtóvisszhangot, csak pár híroldal számolt be róla Olaszországon kívül (mint az előfizetéshez kötött Reuters Point Carbon vagy a Climate Policy Watcher).

Szeretjük a széndioxid-adót, mert az adók kiszámíthatóbbak a kibocsátás-kereskedelmi rendszerek állandóan ingadozó áraihoz képest, így olcsóbban és hatékonyabban csökkenthetik a széndioxid-kibocsátást. A vállalatok azt szeretik, ha konkrét számokat tudnak beilleszteni a gazdaságossági modelljeikbe, és a széndioxid-adó ilyen volna. Ezért egyetértünk Corrado Clini következtetésével, hogy ez az adónem segítené a beruházásokról (vagy akár bezárásokról) szóló döntéseket. Viszont a vállalati lobbi nagy része úgy érzi, az EU már annyi politikai tőkét fektetett az ETS-be, hogy lehetetlenné vált a rendszer gyökeres újragondolása. Talán ha a széndioxid-adó Olaszország révén újra napirendre kerül, szélesebb körű támogatásra találhat a javaslat.

Együtt próbálják rendberakni az országot. Mario Monti és Corrado Clini.

Forrás: ilsussidiario.net

Hogyan is kellene az ETS-nek működnie, és mi a gond vele? Az ETS az EU energia-intenzív ipari szektorainak kibocsátás-kereskedelmi rendszere, mely az energiához kötődő kibocsátásoknak kb. felét fedi le jelenleg. A politikai döntéshozók határozzák meg, mennyi széndioxid kibocsátást engedélyeznek, és a kibocsátás-kvótákat valahogy (pl. aukción, vagy ingyenes kiosztással) szétosztják a piaci szereplők között. Ezt követően a piaci szereplők egymás között adják-veszik a kvótákat, amíg az ahhoz nem kerül, aki azt a lehető legtöbbre értékeli (vagyis akinek a számára a legértékesebb a széndioxid kibocsátás) – ezzel pedig egy hatékony rendszer, és piaci alapú széndioxidár alakul ki.

A rendszer fő gondja, hogy a politikusok már a kezdetek óta kételkedtek benne. Jól hangzik, hogy a piacra bízzuk a feladatot, de a politikusok nem igazán hisznek abban, hogy a piacok az általuk preferált konkrét megoldást hozzák. Piaci megoldással át lehetne térni a szénerőművekről a már megépített gázerőművekre. Ezzel azonban a politikusok kevés elismerést tudnak aratni, nem vágják be az esti híradóba, amint átvágják a szalagot. Így tehát további célokat vezettek be a megújuló energiahordozók és az energiahatékonyság terén (az egyéb ún. 20-20-as célkitűzések). Ezek hatalmas kibocsátás-csökkentést hoznak ugyan, viszont általában jelentősen többe kerülnek. Sokkal célravezetőbb lenne a megújulók kutatás-fejlesztésének ösztönzése, amellyel csökkenhetne ezeknek a technológiáknak az ára, (de ez már egy másik téma).

Az európai recesszióval az energiakereslet jelentősen visszaesett, így a kibocsátások is csökkentek. Az energiahatékonysági és megújulókkal kapcsolatos célkitűzések, valamint a recesszió miatt, a piacot elárasztották a kvóták: sokkal több engedély van forgalomban, mint amekkora a kereslet a kibocsátás-csökkentés iránt. A Bizottság nemrég készült becslése szerint a többlet egy egész évnyi ETS kibocsátás-mennyiségnek felel meg! Nem csoda, hogy a többlet a kvótaárak összeomlásához vezetett.

A széndioxid-kvóta ára összeomlott az EU-ban (euró/tonna). Forrás: Európai Bizottság

Miért jelent gondot az áresés? Alapvetően azért, mert most már semmi sem segíti elő az alacsony-kibocsátású technológiák használatát. Megéri szenet égetni gáz helyett. Ezért egyes politikusok könnyen mondhatják: lám-lám, mi előre megmondtuk, hogy nem fog működni az ETS, és tessék, be is igazolódott. Persze próbálkoznak a rendszer ad-hoc kiigazításával is, pl. a kvóta-kiosztás elhalasztásával vagy egyes kvóták piacról történő eltávolításával.

A többlet közelít egy évnyi kibocsátást. Kvótakereslet és kínálat (m tonna) Forrás: Európai Bizottság

Viszont számos európai ország recesszióban van, és a háta közepére sem kíván növekvő energiaárakat. És jellegéből adódóan a széndioxid-ár emelkedésével az áramárak is nőnek. (Ugyanakkor a romló pénzügyi feltételek mégis előnyösek bizonyos szempontból, hiszen sok országban kétszer is meggondolják, érdemes-e tovább támogatni a rendkívül drága megújuló energiaforrásokat.) A pénzügyi válság tehát patthelyzetet teremtett: nagyon kevés mozgástér van a rendszer javítására. Mindközül a szén-függő Lengyelország tiltakozott leghangosabban a kibocsátás-kereskedelmi rendszer módosítása ellen. Ez viszont nagyon kényelmes helyzetbe hoz számos más országot: Lengyelország az ámokfutó, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát. (Azt azért ne higgyük, hogy csak Lengyelország éget el rengeteg szenet. Az Eurostat adatai szerint az EU idén 12%-kal több szenet és lignitet használ fel, mint két éve.)

Azt vártam volna, hogy Olaszország, ahol már eleve csillagászatiak az áramárak, a további intézkedéseket (csendben) ellenzők táborát fogja erősíteni. De úgy tűnik, ez nem így van. Miért állt át Olaszország a széndioxid-adót támogatók oldalára? Ennek valószínűleg két oka van. Először is, már most komoly terhet jelent a megújulók pénzügyi támogatása. Olaszországnak nehézségeket okoz az ehhez szükséges források előteremtése. A széndioxid-adó pedig kapóra jön, hogy ezt honnan fedezzék. (Persze még jobb lenne, ha a már lekötött megújuló támogatásokat másra, értelmesebben költhetnék, de ez nem lehetséges. Legalábbis akkor nem, ha valahol a jogbiztonságot fontosabbnak tartják annál, mintsem hogy visszamenőlegesen, egyoldalúan módosítsák a megújulók támogatási programját.)

A második szempont az, hogy a Monti-kormánynak megvan a kellő bátorsága, hogy akár EU-szintű politikai csaták árán is képviselje racionális szakpolitikai álláspontját. Ez a fajta racionalitás már számos egyéb energetikai ügyben is megmutatkozott. Példának okáért ragaszkodtak ahhoz, hogy az ENI eladja a földgázvezeték üzletágát, hogy kialakulhasson Olaszországban egy normálisan működő gázpiac (persze itt nem kellett az EU-val szembe menni). (Októberben az ENI 30%-os részesedést adott el a vezetéküzemeltető cégben, a Snamban, így most már kevesebb, mint 25%-át birtokolja.)

Az már más kérdés, hogy ezek a szakpolitikák (és számos egyéb, Olaszország jövőjét döntően meghatározó reformintézkedés) túlélik-e a jövő évi általános választásokat. Mindenesetre szurkolunk nekik.