Ha a nénikémnek oszlopai lettek volna, ő lett volna az Akropolisz… Sem a görögöket, sem a többi euró-tagországot nincs értelme hibáztatni. Vannak előnyei is annak, hogy mostanra elfogyott a türelem.

Bár jelenleg úgy néz ki, Ciprasz végül kapitulált, a görög válságnak még nincs vége. A „ki a hibás” és a „lehetett volna jobban” viták pedig már régóta tartanak. Ezek többsége egyszerűen nem valószerű és vannak elterjedt tévhitek is. Ezekből próbálok párral vitatkozni,ami talán a görög válság jobb megértését is segítheti. Hasonló témákat már korábban is érintettünk, de mindig vannak új interpretációk és narratívák.

Hát ez nem jött be. Kép: belfasttelegraph.co.uk

Véleményem szerint nincs sok értelme hibáztatni sem Görögországot, sem pedig a többi eurózóna-tagországot. Mindenki a saját hozott érdekeiből, hiteiből és tudásából dolgozik, ilyen értelemben egy klasszikus görög drámát láthatunk. És ezért nincs sok értelme a „ha a nénikémnek oszlopai lennének, ő lenne az Akropolisz” jellegű érveléseknek és alternatív történelemnek. Ha a görög válság résztvevőit visszavinnénk 5 évvel, akkor nagyjából ugyanilyen döntéseket hoznának.

Kezdjük akkor az állításokkal, amiket sokszor hallhattunk mostanában, de amik nem vagy nem teljesen állják meg a helyüket:

„Már az elején egyértelműen látszott, hogy a görög adósság nem fenntartható, akkor kellett volna leírni és nem húzni az időt 5 évig”.

Mi is leírtuk többször, hogy a görög adósságot nem fogják visszafizetni, de mindig hangsúlyoztuk, hogy ez egy vélemény. A vélemény alkotásánál figyelembe vettük a strukturális és politikai adottságokat, vagy az olyan szoft dolgokat, mint a társadalmi kohézió stb.

Csak a számokból magukból azonban nem lehetett ezt a következtetést levonni. 2008-ban a görög államadósság a GDP 109 százaléka volt, aminél sokkal magasabbal is sokáig elvannak országok.

A többi eurózóna-beli politikus viszont egyszerűen nem teheti meg, hogy ilyen véleményt alkosson. A szoft dolgokon ugyanis lehet vitatkozni. És meg kellett adni Görögországnak az „ártatlanság vélelmét”, hátha sikerül nekik a kiigazítás. A többi adós országra való tekintettel sem tudták azt mondani a hitelezők, hogy mondjuk Olaszországnak ki kell fizetnie az adósságait, de Görögország egy diszfunkcionális(abb) országnak tűnik, nekik jutalmul leírjuk az adósságuk egy jó részét – ami ráadásul akkor jórészt magánhitelezők felé állt fenn. Ez a politikai döntés nagyjából minden szereplőt feldühített volna: a görögöket, hogy kimondják róluk hogy nem olyan jók, mint a többi ország, az egyéb megszorító országokat, akik nem kaptak adósság elengedést, a privát hitelezőket (akik még lehet, hogy perelhettek is volna), és a hitelező országok állampolgárait, akiknek a hitelező bankokat esetleg konszolidálniuk kellett volna.

Az adósságleírás csak akkor jöhet, ha a „tesztelés” során, sok fájdalom után kiderül, hogy nem akarják/tudják meghozni az adósok azokat a lépéseket, amelyek szükségesek lennének az adósság visszafizetéséhez – megelőlegezve nem.

„Nem kellene, hogy az államadósság az eurózónából való kieséssel járjon. Puerto Rico éppen most megy csődbe, de senkinek nem jut eszébe, hogy nem a dollárt fogják ezután használni.”

Tényleg nem kellene, de akkor el kellene érni, hogy a bankrendszer ne tudja a csődben lévő államot ECB hitelekből finanszírozni, mint ahogy eddig történt Görögországban. Ezt szuverén államok és a hatalmuk alá eső bankok esetében nem könnyű elérni. Puerto Rico nem szuverén, hanem az USA egyik kvázi-állama, és nem tudja elrendelni, hogy a Citibank megvegye a kötvényeit. A görög állam ezt el tudja érni a helyi bankoknál, vagy akár meg is tudja adóztatni őket egy rendkívüli bankadóval. Egy megállapodás keretében ezt meg lehetne tiltani, de ki is lehetne játszani: egy bankok által hitelezett baráti cég is vehet állampapírt például.

Ezzel együtt is dönthet persze úgy Görögország, hogy még ha nem is kap további bankfinanszírozást, akkor is inkább választja a tőkekorlátozások fenntartását és a bankbetétek leírását, mint történt az Cipruson, és akkor nem kell elhagynia az eurózónát. Csak éppen ez (is) egy fájdalmas út, további gazdasági visszaeséssel, amit nem biztos hogy be akarnak válallni.

„A hitelezők által követelt költségvetési megszorítások okozták a hatalmas recessziót és munkanélküliséget Görögországban, aminek egy jó részét egy lassabb kigazítássas el lehetett volna kerülni”

A fenti állítás sugalmazásával ellentétben a korábbi GDP egy jó része illúzió volt, amit a nagy állami kiadások pumpáltak fel. Ez a GDP mindenképpen eltűnik egy kiigazítás során, arra pedig nincs lehetőség, hogy a görög állam túlköltekezését valaki örökké finanszírozza.

Görögország kb. 5 év után jutott el oda, hogy a kamatfizetés előtti (ún. elsődleges) költségvetési egyenlege a 2009-es 10.3% ról egy kis többletbe forduljon (ez a többlet persze az utóbbi hónapokban megint eltűnt). Ez nem kimondottan gyors kiigazítás. Lettország például a 2009-es mélypont után 3 év alatt igazított ki 8.3%-ot az elsődleges egyenlegében. A hitelezőknek elfogyott a türelmük, és nem akartak egy még ennél is lassabb kiigazítást a görögöknél. Ez preferencia kérdése, nem lehet a szemükre vetni.

És az is kérdéses, hogy egy lassabb kiigazítás tényleg olyan nagy különbséget jelentett volna-e? Ekkor ugyanis lehet, hogy a piacépítő strukturális reformok még ennyire sem haladnak előre, mert az elitnek és a lakosságnak az az érzése, hogy nagyjából minden maradhat a régiben, de közben meg frusztrálódik, mert minden évben egy kicsit roszabb lesz.

Az, hogy ekkora lett a visszaesés, mint amekkora lett, jórészt azért történt, mert a gazdaság mikro-strukturája (az áru- és munkaerőpiacok működése) rossz volt. És ebben nem is volt nagy javulás, részben azért, mert ez egy sokkal nehezebben ellenőrizhető terület, mint a makro számok (bár Görögországban még azokban is tudtak nagy meglepetések lenni utólag).

Jobb eset lett volna talán, ha valamivel lassabb költségvetési kiigazításért „cserébe” sokkal több piaci reformot hajt végre Görögország, de nem hajtott.

„A Görögország számára előírt programban igazságtalanul és fenntarthatatlanul magas elsődleges költségvetési többleteket követeltek”

Erre már kitértünk korábban. Akkor persze még úgy tűnt, a 2014-es elsődleges többlet 2% lesz (volt), azóta kiderült, hogy csak 0.4%. És már ez is elég volt egy populista baloldali kormány megválasztásához.

Nincs „igazságos” vagy közgazdaságilag „jó”szintje az elsődleges egyenlegnek, csak olyan, ami politikailag fenntartható. Elképzelhető, hogy Görögország nem képes soha több adót beszedni, mint amennyit költeni szeretne, bár a növekedés visszetérésével azért ez valószínűleg nem lesz így. Még egy 3-4%os elsődleges többlet is csak egy jó év növekedésével egyenértékű – és ha hajlandó/képes lenne Görögország ezt az áldozatot egyszer meghozni, valószínűleg a hitelesség növekedése nagyban hozzájárulna a növekedés beindulásához.

Mindenkiben lehet hibát találni

A fentiekből talán az tűnhet ki, hogy a hitelezők „pártján” vagyunk. Ez nincs így, de hitelezőknél is demokrácia van, és nem lehet elvárni tőlük, hogy sokkal többel segítsenek, mint amekkorát a választóik legitimnek gondolnak – lásd még, milyen alacsonyak a szlovák vagy litván nyugdíjak a görögökhöz hasonlítva. A görög választások vagy népszavazások őket nem kötelezik. Lehet az a személyes véleménye valakinek, hogy bizony több szolidaritás lenne jó a görögök felé, de ez valószínűleg most egy kisebbségi vélemény.

A hitelező országokat képviselő politikusok sem viselkedtek makulálatlanul: az első görög mentőcsomag egyik fontos (de nem egyetlen) motivációja tényleg a német és a francia bankok megmentése volt. Szerintem azonban akkor is lett volna mentőcsomag, ha amerikai bankok a nagy hitelezők. És a tárgyalások végső szakaszában már diktátum-szerű volt a hitelezők viselkedése, (például megvétózták a görögök által felvetett egyszeri vállalati nyereségadót, azzal a felkiáltással, hogy az csökkenti a növekedési potenciált). Ekkorra már elfogyott a maradék bizalom is, és tényleg az „eszi-nem eszi, nem kap mást” hozzáállás lett uralkodó.

A kemény szeretet előnyei

A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, és most, hogy elfogyott a jó szándék Görögország felé, lehet, hogy paradox módon a megoldás is közelebb van. Nincs több időhúzás. Még az is lehet, hogy a választók egy rosszul feltett kérdésnél is átlátják (vagy átlátták volna) a helyzetet a hét végi népszavazásnál, és megszavazzák (megszavazták volna) azokat a megszorításokat, amelyek feltehetően az utolsóak lennének a gazdasági növekedés megindulása előtt. Most az lenne a tippünk, hogy lefújják a népszavazást és anélkül fog a kormány megállapodni. Akárhogy is lesz, a választók kezdenek rájönni, hogy hiába hibáztathatják a külföldet a bajaikért, ez a külföldet nem nagyon érdekli, és nem változtat azon a tényen, hogy a kemény döntéseket nekik maguknak kell meghozniuk és ezekért felelősséget vállalniuk. És ez a felismerés az előfeltétele annak is, hogy valami elkezdjen megváltozni Görögországban…

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

 

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!