A Földet nem fogják egyik pillanatról a másikra megmenteni a katasztrofális klímaváltozástól, de talán elindulunk a megoldás irányába, jó pár év tökölés után. Mától két hétig a párizsi klímacsúcsra figyel a világ. Elmagyarázzuk, miről szól, és mi várható.

Csermely Ágnes és Juhász Levente írása.

Az elmúlt közel huszonöt év összességében nem hozott sikert az ENSZ klímaváltozásért felelős kormányközi konvenciója számára: a csúcstalálkozók zajos tüntetések és látványos széthúzás mellett zajlottak, miközben az üvegházhatású gázok kibocsátásának valódi visszafogása egy szűk réteg, főként az EU magányos szélmalomharca maradt (és ott sem csinálták túl jól).

Kép: worldbulletin.net

Az eddigi egyetlen egyezmény, a kiotói jegyzőkönyv voltaképpen halott: annak 2013-2020-ig tartó második periódusához mindössze 37 ország csatlakozott, amiből 28-at adnak az EU tagállamai. A kép még a tavalyi limai csúcson is borús volt, hiszen az USA, Kína és India is kinyilvánította, hogy semmilyen számára jogi kötelezettséget jelentő emisszió-csökkentési megállapodást nem ír alá.

Egy év alatt nagyot fordult a világ, és ma szinte minden megszólaló pozitívan nyilatkozik egy megállapodás esélyeiről. Fontos azonban a túlzott elvárások elkerülése: ha Párizst annak fényében ítélik majd meg, hogy végleges megoldást adott-e a klímaváltozás jelentette történelmi kihívásra, a kudarc garantált. Józanabb megközelítésben azonban a csúcstalálkozó már akkor is sikeres lehet, ha kialakít egy olyan intézményi keretet, amelyen belül a továbblépés már gördülékenyebb, és további vállalásokra lehet rávenni az országokat. Egyszerűbben megfogalmazva: Párizs akkor lesz sikeres, ha pozitív hivatkozási ponttá válik a résztvevők számára.

Diplomáciai bravúr az egyik oldalon…

Párizsban azért kínálkozik minden korábbinál jobb esély egy globális megállapodás megkötésére, mert a szervezők az elképzelhető legjobb helyett a megvalósítható legjobb megállapodást vették célba. A mai adatok szerint a globális üvegházgáz-kibocsátás 95%-ért felelős 157 ország kész aláírni valamilyen dokumentumot. Gyökeresen eltér ez a kiotói megközelítéstől, ahol csak a fejlett országokat kötelezték volna kibocsátás-csökkentésre. Az előrelépést megkönnyítette, a korábbi tárgyalási fordulók kudarcaiból tanulva a politikai realitásokat figyelembe vevő javaslatok születtek, és ma egy sokkal rugalmasabb keretrendszerhez lehet csatlakozni. Miből áll ez? Egy alulról építkező, lazább jogi keretet adó rendszerből, amihez nagyjából mindenki azt adja hozzá, amit tud (lásd erről az alábbi keretes részt).

Párizs nem Kiotó. Ebben más a mostani megállapodás-tervezet.

Alulról építkezés: ezúttal nem a 2° C-os globális célból bontják le az országokra eső kötelezettségeket, hanem az országok önkéntes vállalásait aggregálják. Noha ezekből a tervekkel ellentétben még ma nem jön ki a globális felmelegedés maximum 2°C-ban való korlátozásához szükséges csökkentés, a sok kudarc egy, a jövőben továbbfejleszthető keretrendszer megvalósítására került a hangsúly: így a vállalások szintje fokozatosan emelhető lenne majd az 5 évenkénti felülvizsgálata során.

Lazább jogi keret: nincs feltétlenül szó kötelező érvényű nemzetközi egyezményről, amitől a múltban több ország (és az USA ma is, ld. később) elzárkózott. Ehelyett önkéntes és szándékolt vállalásokat (intended [and] nationally determined contributions - INDC) lehetett tenni, amelyek akkor válnak kötelező érvényűvé, ha a párizsi tárgyalások során sikerül egy egyelőre meg nem határozott, mindenki által elfogadható jogi keretet találni. Ez sajnos azt is jelenti, hogy a teljesítést kikényszerítő szankciók nemigen lesznek, ehelyett politikai-morális nyomást lehet majd helyezni az aláíró országokra a végrehajtás nyomon követésével és a teljesítési jelentések publikálásával. Ehhez kulcsfontosságú, hogy várhatóan megállapodás születik kibocsátási adatok rendszeres méréséről, jelentéséről és ellenőrzéséről minden résztvevő országban.

Mindenki azt adja a közösbe, amit tud: igen nagy ugyanis a rugalmasság az egyes országoktól elvárt vállalások tekintetében. A fejlett országok a megújulók részarányának növelése mellett jellemzően az emisszió csökkentését vállalják, míg a fejlődőknél az energiahatékonyság növelése is elfogadható. De még e kategóriákon belül sincsenek kvóták: míg Kína 60-65%-os emisszióintenzitás-csökkentést vállalt, Indiától a 33-35%-os vállalás is elegendő. Ez a rugalmasság kulcsfontosságú volt az USA asztalhoz ültetésében is, mivel a szenátus korábban a fejlődő országok szerepvállalásához kötötte az részvételt bármilyen klímavédelmi megállapodásban. Az is igaz ugyanakkor, hogy a benyújtott önkéntes vállalások legalábbis sokszínűek, és nehezen összehasonlíthatóak.

A diplomáciai erőfeszítések és az „önkéntes vállalások” testre szabhatósága megolajozta tehát magát a tárgyalási folyamatot, a korábbinál sokkal több ország számára nyitva meg a csatlakozás lehetőségét. Kérdés persze, hogy a nagy rugalmasság nem üresíti-e ki a megállapodás lényegét: a szükséges szintű közös cél kitűzését. Az elmúlt hetek elemzői értékelései az országok eddigi vállalásainak aggregálása alapján 2,7-3,5 °C közé teszik a globális felmelegedés elérhető értékét. Ez több, mint amit a koppenhágai megállapodás kitűzni tervezett, de elmarad széles körben elfogadott 2 °C-os céltól. A célok és vállalások remélt fejleszthetősége miatt azonban kár lenne emiatt temetni az esetleges párizsi megállapodást.

Technológiai fejlődés a másik oldalon

A politikai döntéshozók elköteleződési hajlandóságát az is növeli, hogy az üvegházgázok (angolul greenhouse gases, avagy GHG) kibocsátásának visszafogása ma már nem feltétlenül jelenti a gazdasági növekedési feláldozását: 2014-ben először tudott úgy bővülni a világ GDP-je, hogy a GHG-kibocsátás stagnált. Ahogy arról már többször írtunk, a klímavédelem támogatottságának másik tényezője a megújuló forrásokból történő energiatermelés egyre olcsóbbá válása: ma a világ számos pontján támogatás nélkül is versenyképes a szél- és a napenergia. Az USA-ban tavaly 50 USD/MWh illetve 65-70USD/MWh áron kötöttek hosszútávú áramvásárlási szerződést szél- és naperőművekkel. Bár a német kötelező átvételi árak még ma is 90 EUR/MWh-s szinten állnak (v.ö. 2005-ben 430 EUR/MWh!), a kedvezőbb benapozottságú dél-európai országokban ennek a feléért is megéri már naperőművet telepíteni. Ezeket a számokat az új fosszilis erőmű megtérüléséhez szükséges 50-70 USD/MWh áramárakkal kell összevetni.

A palagáz-forradalom következtében csökkenő gázárakat is szokás említeni a klímavédelmi lépéseket elősegítő tényezők között. Amerikában valóban láthatjuk, hogy a gázerőművek beelőzik a bekapcsolási sorrendben a sokkal több széndioxidot termelő szenes erőműveket, és a teherforgalomban is valamelyest nő az LNG mint üzemanyag használata, de a világ többi részén nem egyértelmű a földgáz gyors előretörése. A hosszú távú keresleti előrejelzéseket adó intézetek valóban a földgáz energiamixen belüli súlyának növekedését vetítik előre, de nehéz megmondani, hogy ehhez mennyit ad hozzá az olaj- és gázipari szereplők reménykedése abban, hogy a világ többi részén is megtörténik a szén-gáz átállás. Mindenesetre az idő, pontosabban a megújuló technológiák árának esése nem a fosszilis energiaiparnak dolgozik. Így – a korábban a háttérben vélhetően a kibocsátás-csökkentés ellen érvelő – nagy energiavállalatok is sürgetik a széndioxid-kibocsátás valamilyen egységes árazásának bevezetését, éppen a saját gázüzletáguk előnybe hozása érdekében.

Ezek a változások egyaránt segítik a fejlett és a fejlődő országokat a klímavédelem melletti elköteleződésben. Utóbbiak esetében azonban a talán legfontosabb kérdés az, hogy megakadályozható-e, hogy ezek az országok is ugyanazokon az erősen szennyező fejlődési úton (ahol a GDP-nél gyorsabban nő a fosszilis energiafelhasználás) menjenek keresztül, mint azt korábban Európa és Amerika tette, vagy Kína teszi napjainkban. Ez a technológiai „leapfrogging” ma már lehetségesnek látszik, és ez lehet az egyik kulcsa a hosszú távú környezetvédelmi célok elérésének.

A kívánt rész aláhúzandó - egy rész tervezetből Forrás: FT.com

De hol vannak a kockázatok?

Mindenekelőtt: a bejelentett „önkéntes és tervezett vállalások” teljesítésére nemigen lesz garancia, és egyelőre intézkedési tervekkel sincsenek megalapozva. A rendre alacsony, és szórványosan jelen levő széndioxid-ár önmagában még nem ösztönöz kibocsátás-csökkentő beruházásokat, és Párizstól nem is várható egy átfogó és globális karbon-árazási rendszer kialakítása. Előrelépést inkább az hozhat, hogy egy sikeresnek értékelt megállapodás erősítené az ilyen közpolitikai megoldások nemzeti és regionális szintű bevezetését. Bizalomra ad okot, hogy a kínai országos széndioxid-piac 2017-es elindulásával jelentősen ugrik majd a széndioxid-kibocsátási egységekkel kereskedő övezetek nagysága, ami a fejlődő országokban is ösztönzést adhat az alacsony karbon intenzitású technológiák ösztönzésének.

Az ár alapú ösztönzők mellett közpénzek mozgósítására is szükség lehet a klímavédelemi célok megvalósulásához. Eddig is rengeteg pénz ment el (iszonyú drágán) megújulók termelésének támogatására (elég ha a megújulókra és a bio-üzemanyagra adott közvetlen támogatások vadhajtásaira gondolnunk), miközben nagyságrendekkel kevesebb pénz jutott kutatás-fejlesztésre. Márpedig a nagy kockázat miatt a magánvállalatok valószínűleg ez utóbbira keveset fordítanak. Az olcsó, és egyszerű technológiai megoldásoknak pedig még továbbra is híján vagyunk. Így valószínű, hogy a klímavédelmi közpénzek felhasználásának leghatékonyabb módját továbbra is a technológia-fejlesztési támogatások jelentik, feltéve, hogy a támogatásokat sikerül diverzifikált módon, versengő technológiai megoldásokra elkölteni, vagy akár versenyeket meghirdetve elkölteni. (De a központilag támogatott nagyszabású technológia fejlesztési programok sem feltétlen hozzák meg a várt áttörést (l. pl. CCS (carbon capture and storage) technológia tündöklése majd süllyesztőbe kerülése). )

A fejlődő országok által vállalt erőfeszítések finanszírozása szintén megoldatlan kérdés. Koppenhágában egy évi 100 milliárd dolláros Green Climate Fund felállításáról döntöttek, amelyet a fejlett országok adtak volna össze a fejlődőeknek - ám ebből még csak 10 milliárd jött össze. Tisztázatlan az is, hogy milyen mértékben jelent ez majd friss tőkét az igénylő országok számára, vagy csak a rendelkezésükre álló magán- és állami forrásokat fogja a megcélzott beruházások irányába átcsatornázni.

Maga az előzetes szöveg is távol van attól, hogy a Párizsba érkező állam- és kormányfők néhány paraméter tisztázása után rábólinthatnának. Noha a számos előkészítő találkozó során sikerült a tervezetet a közel százról a sokkal kezelhetőbb 53 oldalra rövidíteni, az továbbra is hemzseg az opcióktól és az alternatíváktól. A francia házigazdák méltán híres diplomáciai készségeinek teljes eszköztárára szükség lesz ahhoz, hogy megállapodás végleges formát kaphasson.

Végül: a mindenképpen kulcsrésztvevő Egyesült Államok ma sincs abban a helyzetben, hogy kötelező érvényű nemzetközi szerződést írjon alá, mert republikánus kontroll alatt levő törvényhozás ellenezne bármilyen hasonló megállapodást. Obama elnök politikai bátorságára és némi diplomáciai trükkre lesz szükség ahhoz, hogy ún. elnöki megállapodásként egyedül szignózhassa a párizsi megállapodást arra hivatkozva, hogy azt csupán egy már létező nemzetközi szerződés (a korábban az amerikaiak által is ratifikált UNFCCC) folytatása.

Sok tehát a nyitott kérdés, és korántsem garantált az áttörés. Mi mindenesetre reméljük, hogy a következő két hét alatt a párizsi tárgyalások a lényeges kérdésben megoldásra jutnak.

Ha tetszett a poszt, kövesd a Guruló hordó blogot Facebookon!

 

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre!

 

További olvasnivaló a klímacsúcsról:

Minden, amit a klímacsúcsról tudni kell (Politico)

A Harvard professzora szerint így lenne sikeres a párizsi csúcs (Stavins Blog)

Mire számíthatunk a klímakonferencián? A Chikansplanet rövid összefoglalója magyarul. (Chikansplanet)

Az Economist Special Reportja a klímacsúcs kapcsán, sok érdekességgel (Economist)

Az ENSZ-nek benyújtott “önkéntes és szándékolt” vállalások adatbázisa (ENSZ)